„Az a személy, aki a magán-nyugdíjpénztári rendszer indulása, azaz 1998 óta az épp aktuális átlagbér után fizetett járulékot, 10 százalékkal több nyugdíjtőkét halmozhatott volna fel, ha befizetéseit kizárólag magyar állampapírokba fektették volna, az illető így 214 ezer forinttól esett el” - állítja a Századvég Gazdaságkutató Zrt. összeállítása.
A tanulmány készítői úgy számoltak, hogy megnézték, mennyi bevételtől esett el az állam 1998 és 2010 között, ez mekkora hiányt és államadósságot generált, és ennek mekkora volt a kamatköltsége. Ez 1050 milliárd forint, ennyivel kéne magasabbnak lennie a magánnyugdíjpénztári vagyonnak a befizetések és a felszámolt költségek különbségénél. Azonban a valóságban az ennél 500 milliárddal kevesebb, tehát ekkora vagyonvesztés érte a nemzetgazdaságot. Hogy hogy jött ki az egy befizetőre eső hozamveszteség, az nem derül ki a közleményből.
Selmeczi Gabriella szerint az eltérés felveti a bűncselekmény gyanúját, „de legalábbis valaki hazudik”. Nem kétséges, hogy ez nyílt fenyegetés a renitens pénztári vezetők felé, de a jegyzőkönyv kedvéért vegyük át, hogy ki is hazudik.
Mennyit veszítettek a magán-nyugdíjpénztári tagok?
A Századvég számításai szerint fejenként 214 ezer forintot, azaz a tőke 10%-át, ahhoz képest mintha a pénzét végig állampapírban tartotta volna. A Századvég ezzel azt sugallja, hogy az általa javasolt „alternatív befektetési lehetőség” (a kizárólag magyar állampapírokba történő befektetés) ennyivel több hozamot nyújtott volna az ügyfeleknek. Ez a sugalmazás azonban hamis.
A közleményből nem derül ki, hogy tényleg elvégezték-e az „alternatív befektetési lehetőség” kontrollszámítását, azaz kiszámolták-e, hogy mekkora hozamot ért volna el az ember, ha 1998-tól minden hónapban állampapírt vett volna a magán-nyugdíjpénztári tagdíjának megfelelő összegből, vagy az 500 milliárd forint "vagyonvesztésből" számoltak valamilyen átlagot. Az sem derül ki, hogy ha a veszteséget kiszámolták rendszer szinten is, és az átlagbefektető szintjén is, akkor vajon ugyanazt az eredményt kapták?
Nem világos, hogy az „alternatív befektetési lehetőséget” milyen befektetési politika, költségek, adókörnyezet és benchmark hozam feltételezések mellett modellezték. Gyanítom, hogy implicite azt feltételezték, hogy az alternatív befektetési lehetőség kihasználásának nincs alternatív költsége és adóvonzata.
Nyilvánvaló, hogy ha a hárommillió magán-nyugdíjpénztári tag a pénztárak helyett a befektetési alapokra zúdult volna rá, akkor azoknak kellett volna kiépíteni a lakossági nyilvántartási rendszereiket, és így azok is csak lényegesen magasabb költséghányaddal tudták volna befektetni a pénzt. (Az alapok pénztárakkal szembeni relatív költségelőnye jelenleg abban áll, hogy kevés vállalati, professzionális ügyfél pénzét kezelik, és nem nagy tömegű lakossági ügyfél nagy számosságú, de kis összegű tranzakcióját.)
A másik gyanúsan figyelmen kívül hagyott tényező az adó. A magán-nyugdíjpénztári megtakarítás hozama adómentes, a közvetlen állampapírpiaci befektetések hozama viszont adóköteles. Az „alternatív befektetési lehetőségnél” a tőkejövedelem adója csökkentette volna a nettó hozamot, így a másik alternatíva hátránya kisebb lenne.
A harmadik gyanús implicit feltételezés az, hogy a befektető a mindenkori új befektetés hozamát tudja elérni, ami lakossági ügyfeleknél elég életszerűtlen. Egy szó, mint száz, jót tenne a következtetés hitelességének, ha látni lehetne azt a modellt, amiből kijött a 214 ezer forint hozamhátrány.
Összefoglalva: Az „alternatív befektetési lehetőség” a Századvég gyanítható modellfeltételezéseivel gyakorlatilag kivitelezhetetlen hárommillió ember számára, így az általa elérhető nyereség is merőben hipotetikus. Nem valószínű, hogy 214 ezer forinttól estünk el, mert azt a 214 ezer forintot a valóságban nem lehetett volna megszerezni.
A valódi „alternatív befektetési lehetőség” a Századvég spekulációjával ellentétben az lett volna, ha valaki az elmúlt éveket az állami nyugdíjrendszerben tölti befizetőként. Ez természetesen nem befektetés, hanem azonnali kiadás, így sem megtakarításról, sem hozamról nem beszélhetünk, így az összehasonlítás is értelmetlen.
Vagy azt a kérdést is fel lehetett volna tenni, hogy mennyivel lenne nagyobb a pénztári vagyon, ha az időszak során minden pénztár úgy teljesít, ahogy a legjobb teljesített. Ez a számítás nem tűnhetett elég ígéretesnek a Századvég számára, ők tudják miért.
Érte-e 500 milliárd vagyonvesztés a pénztárakat vagy a nemzetgazdaságot?
Amennyiben a kérdést úgy is fel lehetne tenni - és a vádirat szerkesztői fel is fogják - hogy "az állam kifizetett 1050 milliárd forintot, de a pénztárak csak 505 milliárdot mutatnak ki nettó hozamként, hol a többi pénzt?", úgy a válasz az, hogy a pénztárak a hozzájuk befolyt 2500 milliárd forint járulékból nem kizárólag állampapírokat vettek, hanem más eszközöket is. Így a 2500 milliárd forint államadósság kamatának egy részét az állam nem a pénztáraknak fizette ki, hanem más befektetőknek. Amikor tehát a "nemzetgazdasági vagyonvesztést" számba vesszük, akkor azoknak a befektetőknek a vagyonnövekedését is figyelembe kéne venni, akik a 2500 milliárd forint államadósságot - a pénztárak mellett - finanszírozták (önkéntes pénztárak, életbiztosítók, magánszemélyek, külföldiek stb.). Hogy ennek a vagyonnak mekkora része vehető figyelembe a nyugdíjrendszer szempontjából, az eldönthetetlen. Az 500 milliárd forintnyi nemzetgazdasági szintű vagyonvesztés ennek fényében elég merész következtetésnek tűnik.
Érte-e veszteség az államot?
„Az nem fog menni, hogy 300-400 milliárd forintot teszünk át egy nem is magán, hanem félmagán, félállami nyugdíjrendszerbe, közben pedig tartanunk kell egy 3 százalékos költségvetési hiányt. Eddig is, és ezután is azt az álláspontot fogom képviselni, hogy térjünk vissza ahhoz az elszámolási rendszerhez, amely ezt egy jövőbeli felhalmozásnak tekinti, és nem költségvetési hiánynövelő tételnek.”
Ezek Orbán Viktor szavai. Abban igaza van, hogy ha az állam által a magán-nyugdíjpénztárak javára átengedett járulékbevétel pótlását az államnak kiadásként kell elszámolni, akkor az államot pontosan akkora veszteség érte az elmúlt tizenkét év alatt, amennyi járulékról lemondott, plusz az emiatt felvett hitelek kamatai. Kétlem, hogy ez bárkit is meglepne, hiszen a második pillér bevezetésének pont az volt lényege, hogy az állam rövid és középtávon lemond bevételekről, hogy hosszú távon mentesüljön kiadásoktól. Az eddig eltelt időszak alatt az állam realizálta a bevételcsökkenést, de nem realizálta, mert nem is realizálhatta a kiadáscsökkentést.
Ez azonban nem érv a második pillér felszámolása mellett. Vagy ha igen, akkor az egykulcsos 16%-os adórendszer felszámolása mellett is érv, hisz az is egy olyan intézkedés, amelynek rövid távon hiánynövelő hatása van, és csak hosszú távon jelentkeznek a hiánycsökkentő hatásai (már ha hiszünk benne).
Kisebb lenne-e most a hiány és az adósság, ha nem vágunk bele a nyugdíjreformba?
A Századvég a következetőket írja:
„Nem tudatosult a kormányzatokban, hogy a tőkefedezeti rendszerre való fokozatos áttérés rendkívül fegyelmezett költségvetési politikát igényel. A nyugdíjtőke felhalmozása hiányt okozott az állami nyugdíjrendszerben, ami nem finanszírozható adóssággenerálással. Ez utóbbi alapelvet a magyar kormányok sem tartották be, így a tőkefedezeti rendszer bevezetése miatt kieső járulékbevételek az államadósság növekedését okozták. 2010 októberéig 2.500 milliárd forint befizetés érkezett a magánpénztárakba. Ezek a befizetések hiányként jelentkeztek az állami nyugdíjkasszában, amit a már amúgy is komoly költségvetési deficit miatt a kormányok államkötvény-kibocsátással finanszíroztak.”
Világos, hogy ha nem álltunk volna át a hárompilléres rendszerre, akkor az állam megkapta volna a 2500 milliárd járulékbevételt és nem kellett volna 1050 milliárd forint kamatot fizetnie. De vajon ennyivel kisebb lenne most az államadósság? Kétséges. Nincs sok értelme spekulálni arról, hogy alakult volna a mindenkori költségvetési politika, ha évente 300-400 milliárd forinttal nagyobb a kormány mozgástere. A teljes összeg megtakarításától a teljes összeg hülyeségekre költéséig bármi történhetett volna, de valószínűbb, hogy inkább az utóbbi.
Ez most hosszú volt és száraz, és senki nem törölte ki a seggét az Ötödik Kiegészítéssel, és még csak abban az illúzióban sem ringathatom magam, hogy Selmeczi Gabriella képes lenne a tizedét is felfogni annak, amit leírtam.
Just for the record.
