Oxfordnak nincs tanulsága. Nem lehet "bezzeg", nem lehet példa vagy ellenpélda, Oxford az Oxford. Ha ez egy "igazi" blog lenne, ez pedig egy "igazi" poszt, akkor talán elvárható lenne, hogy legyen benne egy kis bezzeg, egy kis ujjfelmutatás, esetleg erőteljesebb böködés is az ég irányába, valaminő kinyilatkoztatás a dolgok szomorú állásáról és a kívánatos változtatások irányáról, de hálistennek ez csak a vincent, és csak én vagyok.
A legjobb dolog, csak úgy sétálni az utcán és nem gondolni semmire. A vonaton megírtam az előadásom, nyolc oldal volt, majdnem az egészet el tudtam mondani, az ember stresszeli magát egy kicsit, aztán nyugi van. Sétálhat a rét melletti kis úton a Christ Church College mellett, le a folyóig, aztán leülhet egy pubban egy pint sörre, és közben még mindig nem gondolt semmire.
Oxfordnak nincs tanulsága, de talán van történetünk szempontjából releváns jelentése. Oxford a versenyről is szól, nem valamiféle lélekpusztító, fájdalmas és kegyetlen küzdelemről, hanem a nemes versenyről. Az ilyen verseny nem elvesz a lehetőségekből, hanem hozzáad, nem elszigetel, hanem kooperációra késztet, nem letaszít, hanem felemel.
Magyarországon az a típusú értelmiségi kompetíció, amelyik oly jellemző Oxfordra, egyáltalán nem létezik. Mi szinte büszkék vagyunk a kontraszelekciós mechanizmusaink sokszínűségére. Az elmúlt huszonöt év néven emlegetett fogalmi komplexum elválaszthatatlan a tehetségtelenítésről. A retardáltságtól a mezei hetedosztályúságig ívelő magyar intellektuális spektrumot kemény munkával alakítottuk ki. Ideológiailag szilárd, lojális kis hülyék országa lettünk, beleszerettünk a képesség nélküliségbe.
(Nem, nem csak "ők", nem tollas a hátam. )
Mi nem hiszünk a versenyben. Először csak abban nem tudtunk hinni, hogy teljesítmény felülírhatja a kapcsolatok hiányát, aztán rádöbbentünk arra, hogy ez nekünk nagyon megfelel. A teljesítmény macerás. Kacarászunk a közszolgálati televíziós kóklerek bambaságán, nevetgélünk a megzizzent rezsimszolgákon, de a legtöbben arra vágynak, hogy az ő hülyéik is kapjanak végre egy új esélyt. A középszerűség otthonos illata beleivódott a lelkünkbe. A középszerűségtől nem kell félni, nem frusztrál, legfeljebb ha kicsit hangosabb rázza az Audi kulcsát.
Ülök a sörözőben, és egy egészen fiatal sráccal beszélgetek, akiről nem azt kell tudni, hogy ennek vagy annak a fontos embernek a pincsije, nem ebben vagy abban a televízió műsorban magyarázta meg, hogy a rossz is csak a jó egyik formája, nem facebook hírességű jelzőgyáros, hanem arról híres, hogy ő az az ember, aki bebizonyította AZT a tételt. Nekifutott és átugrotta. Nem beszélt róla, hogy tulajdonképpen neki tudna ő futni dolgoknak, és esetleg le is tudná verni azt a lécet a kezével, ha van egy kis szerencséje (ez egyébként nem igaz, akikre gondolok egy hatalmas nagyot esnének és semmiféle kárt nem tennének a lécben), hanem nekifutott és átugrotta.
Oxford nekifutásokról és átugrásokról (igen, kevesebb átugrásról, mint nekifutásról, ez így van rendjén) szól. Tanulságok nélkül. Az ember csak sétál, nem gondol semmire, körülveszik a nekifutások és az átugrások, és nem tudja miért, de másnap ötletei lesznek, valamit megért, valami alakul. Magyarország pedig ezredszer is megfutja a szomorú kis köreit, pedig nem vagyunk mi olyan nagyon mások, mint ők. Vannak kis szigetek, az én kis szigetem is az volt, ahol a nekifutásnak és az átugrásnak még van értelme, de ez az ország nem Oxfordot akarja, nincs fent a zászlón, azaz nem az van a zászlón, hanem valamiféle irányíthatatlan düh, ön- és közfeladás.
Nem vagyunk a megválthatóság állapotában, és ezt egyre több tehetséges gyerek tudja, akik majd megjelennek ősszel az oxfordi utcákon a hátizsákjukkal és a bőröndjeikkel a college-ukat keresve, még lassú léptekkel, de már készülve a nekifutásnak.
