Tegnap végre levetettem a nagykabátot. Vélhetően én voltam az utolsó a megyében. Az angoloknak elég különös viszonyulásuk van a hőmérséklethez. Szombat este a lányok még télen is harisnya nélkül viselik a tízcentis sarkú, járásra teljesen alkalmatlan cipőjüket. Igen, néha akkorát esnek, mint egy ólajtó, de ez is része a kultúrájuknak.
A tenger nagyjából annyira van tőlünk, mint Zuglótól az Astoria. A parton egy korzó vezet a a templomdombig, ahol a házak nagy része a tizenhetedik században épült és a kis teázóban cream tea (bonyolult) kapható. A teázóval szemben van kirándulásaink végpontja, ahol az ember, esetünkben én, megihat egy fél pint (bonyolult) real ale-t (bonyolult).
A korzón mindenféle emberek jöhetnek szemben. Upperclass házaspároktól, az underclass fiatalokig, a tengerparti játszótér felé igyekvő middle-middle class mamáktól a meghatározhatatlan társadalmi hovatartozású nyugdíjas bácsikig. Az emberek mosolyognak, ahogy egy tavaszi napon a tengerparton a Nagy Apálykor mosolyogni kell.
Ez az ország nem visel háborút saját maga ellen és nem is tudja elképzelni, hogy normális emberek így tesznek. Nem rontják el az országukat és nem is lennének hajlandóak részt venni az országuk elrontásában. Nemsokára választások lesznek, ki tudja ki nyer, nem is olyan nagyon fontos. Anglia marad. Ez biztos.
Magyarországot elrontották. Teljes mértékben természetessé váltak a háborús állapotok, elfogadjuk, hogy mindent alá lehet, sőt alá kell rendelni a háborúnak. Sikerült is a világ egyik legboldogtalanabb országát megteremtenünk. Aki szembejön a korzón az nem kismama vagy nagypapa, hanem potenciális másik oldali és nem mosolyoghatunk át a másik oldalra véletlenül sem. Berendezkedtünk az elrontottságra, és tovább fogjuk rontani az országot, messze túl az elviselhetőség határán. Teljesen természetessé válik az elmebaj. A média a magukat harcosnak képzelő elmeroggyantaknak szól, akiket talán egyszer fel lehet használni valamire. Átvettük a bolondok nyelvét, mindenki a következő utolsó háborúra készülődik, ami után jöhet az utolsó utáni, és az azutáni háború.
Háborúról háborúra élünk. Az éltető remény pedig a végső háború lehetősége, amelyben a fehérek legyőzhetik a vörösöket, a kékek a sárgákat, a pinkek a bézseket, és utána már örökre ők dönthetik el, mi történt 1567. május negyedikén, mert mi is lehetne fontosabb annál, hogy mi történt 1567. május negyedikén. Ebben az országban egy hatalmi csoport beleírta az Alaptörvénybe, hogy, idézem: "beeeee, mi nyertünk, nem ti, a mi papánknak van piros teherautója, a tieteknek nem" de egyszer majd mi győzünk, és beleírjuk, hogy "de igenis a mi papánknak van piros teherautója, bibibí". Addig sem mosolygunk a korzón. Csak a hülyék mosolyognak a korzón, a rendes emberek tudatában vannak annak, milyen nagy felelősséggel jár a háború.
Leeszegettem a marshmellow-t M. forró csokoládéjának a tetejéről és néztem a mosolygó angolokat a kis utcán. Nem tudják mi az a háború. Jó, volt valamiféle háborújuk, amikor nem egymást árulták el, és nem a Sátánnal kötöttek szövetséget, ne beszéljünk erről, a lényeg, hogy nemsokára választások lesznek és nem érdekli őket az egész, nem keresik a szembejövőben a toryt vagy a munkáspártit, csak vigyorognak.
Az ilyenek nem is érdemlik meg a boldogtalanságot.
