Már elmúlt éjfél, de ezt most még leírom. A youtube-on hallgattam Máté Pétert, Szécsi Pált és Cserháti Zsuzsát. Giccses dalokat énekelgettek, de ez nem nagyon érdekelt. Volt valami elementáris bennük. Egy olyan kor sztárjai voltak, amelyben évtizedekig nem történt semmi, csak ők, meg a Latinovits, a Bene Feri, a Pernye András meg az Abody Béla, a táncdalfesztiválok, a Ki Mit Tud-ok, a Családi Kör, a tévéfilmek. Igen, kedves fiatal olvasóink, a televízió számára készített magyar filmekről volt szó, és ezeket az emberek nézték, és nem pusztán azért, mert nem volt más: Páger és Márkus ma is nézhető. Közben volt néhány ezer híradó, amelyekben jött valaki messziről és fogadták, és legyártották valamiből a százezrediket, és néha mikrofonba beszéltek teljesen érthetetlen dolgokat szemüveges emberek, és igen, nagyon ritkán, lehetett látni a Kádár Jánost.
A Táncdalfesztivál idején ideiglenesen szovjet csapatok állomásoztak hazánkban, és nyilvánosan nem lehetett összeszorozni a hetet a nyolccal. Voltak kimondhatatlan szavak. Alapvetően mégsem történt semmi ezzel az országgal, csak a Máté Péter. A dolgokból, legalábbis egy ideig, valóban több lett, meg kicsit nagyobb, de minden május elsején ugyanaz ment, pontosan ugyanúgy, jelszavunk munka és béke, és éljen a magyar nép és a testvéri Szovjetunió megbonthatatlan barátsága, forró szeretettel köszöntjük Angyalföld dolgozóit, és kaptam luftballont, természetesen piros luftballont.
A Kádár-rendszerbe szépen lehetett belehalni. Szépen, nyugodtan, módszeresen. Máté Péter és Szécsi Pál persze nem úgy halt meg, ahogy elvárták volna tőlük a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban, sorsuk emlékeztetett arra, hogy valami azért mégis csak történik, miközben harminc évig szinte pontosan ugyanaz ment a híradóban.
Az Orbán-rendszerbe is bele lehet halni, az is meg tud gyötörni, és tudom, hogy sokakat meg is gyötört, de azért ezek a belehalások és gyötrődések mégis csak úgy aránylanak egymáshoz, mint a Máté Péter meg a ByeAlex, vagy mint Gábor Miklós meg a Jóban Rosszban beszédhibás szerencsétlenjei. Kádár mögött a Szovjetunió állt ezernyi atomtöltettel, Orbán mögött meg Géza bácsi áll meg a Margit néni. Majdnem mi. Nincsenek összeszorozhatatlan számok, minden szó kimondható, csak a híradók ugyanazok, de ez valószínűleg természeti törvény.
Orbán egy populista bohóc. Egy tehetséges populista bohóc, aki sajnos ért hozzánk. De azért kiröhöghető és talán el is kergethető. Kádár tragédia volt, Orbán inkább komédia. Kádár az övék volt, a nagy birodalomé, aki legyőzte a Szörnyet, hogy a helyére álljon. Orbán meg a mienk. Kádár a történelemben élt, Orbán pedig a történelem vége után, két X-faktor között.
Orbán Magyarországa szánalmas és szégyenletes, de csak kicsit szánalmas és kicsit szégyenletes — nincs benne semmi nagy, ne áltassuk magunkat. Orbán olyan mint mi: egy közülünk. Ügyes fickó, ezt ismerjük el, de semmi több.
Eltűntek a tévéfilmek, már nincs Újpesti Dózsa, meghalt a Máté Péter, a Szécsi Pál, és a Cserháti Zsuzsa. Mi meg élünk, még egy ideig.
