A színház semmi másról nem szólhat, csak a színházról magáról. Az embernek van szerve a hallásra, a látásra, a szaglásra, van valamiféle szerve a színházra is. Nem születünk ezzel a szervvel, de kialakul bennünk, ahogy kialakulnak más furcsa szervek is, amelyeken keresztül felfogjuk, értelmezzük és újraértelmezzük a világot. Az pedig nagyon fontos, hogy folyamatosan értelmezzük és újraértelmezzük a világot, a létünknek nem nagyon van más értelme.
A színház nem feltétlenül aktuális. Megteheti, hogy ne legyen aktuális, hogy ne a napi semmiről szóljon, a már holnap elfelejthetőről, triviális félelmeink és előítéleteink rituális megerősítéséről. Ma az aktualitás a legfontosabb közösségi élményünk, a nagy hírzabálás, az ideológiai emésztés, és a gyermeki rácsodálkozás a végtermékre. A színház azon dolgok közé tartozik, amelyek arra mutatnak, hogy a legfontosabb közösségi élményünk a közösen megélt magány. Az életünk arról szól, hogy kizárjuk a világot, a felfoghatatlan, értelmezhetetlen világot, megpróbáljuk helyettesíteni valami könnyen emészthetővel, de azért ez sohasem sikerül teljesen. Senkinek sem sikerül. A színház, a jó színház egy pillanatra védekezésképtelenné tesz, ránk kényszeríti a befogadást és a szükségszerű, pillanatnyi magányt.
Ma este Törőcsik Marit láttam az Átutazókban. Egyetlen szót sem szól a darabban. Egy öregasszonyt játszik, aki megpróbál még egy kis időt nyerni a haláltól. A családja már egy elfekvőbe küldené, de ő megszökik, és semmi mást nem tesz, csak él. Még egy kicsit. Izraelben Hanna Maron, a Törőcsik Marinál jó tíz évvel idősebb színésznő játszotta el ugyanazt a szerepet, egy legendás művész, aki egy repülőtéri terrortámadásban elveszítette az egyik lábát, és időt nyert a haláltól. Most már több mint negyven évet.
Nyilván egészen mást jelent a Vígszínházban az Átutazók, mint a tel-avivi Cameri színházban az Orzei Mizvadot. Más magányt. Ez egy nehéz darab. Egy repetitív, kényelmetlen, fájdalmas komédia életről és halálról, leginkább halálról. A halálról, amire aztán végképp nem akarunk gondolni — erre jön a színház, és kinyitja felé az ajtót. A színház mindig erről szól, ezekről a kényelmetlenül kinyitott ajtókról, és nem politikusokról, az ő vélt vagy valós igényeikről, a sok aktuális hülyeségről, amelyekkel teleírjuk az újságokat, a blogokat, teletömjük a fülünket és a szemünket, hogy ne lássunk meg olyan izgalmas dolgokat, mint például a halál, aminél aztán tényleg nincs semmi magányosabb.
A Nemzeti is erről fog szólni, ezekről a kinyitott ajtókról, tehát magáról a színházról... vagy nem lesz színház.
