Abban a pillanatban öregedtem meg végérvényesen és visszavonhatatlanul, amelyikben már sehogyan sem tudtam megkerülni annak a beismerését, hogy bizony, irigylem a fiatalokat. Nem jön ez ennyire hirtelenül, csak ugye addig a bizonyos pillanatig még tud az ember hárítani: ugyan, miért is kéne nekem irigyelnem őket, hiszen ha picit összeszedem magam én is megcsinálom ugyanazt, nehogy már! És egy ideig meg is csináltam, igaz, egyre lihegősebben, de a lényeg megvolt, az önámítás, hogy tartani tudom a lépést. Hát, ennek vége.
Rossz, hogy én már lelkesedni nem nagyon tudok. Ahogyan a fiatalok, úgy biztosan nem. Test és lélek túl elhasznált már hozzá. Mint figyelmetlen kirándulók által felrúgni elfelejtett, féreg, leginkább a cinizmus férge által szétrágott törzsű gomba állok itt, mozdulni nehézkes, micéliumaim egyre sűrűbb hálóval rögzítenek a drága vidéki anyaföldbe, fosóhomok, ahogyan errefelé mondják, de ez most mellékszál, a lényeg, hogy nekem még ebből is egyre nehézkesebb kiszakadnom, pláne lelkesedésből. Pedig kéne. És nem csak lelkesedésből, hanem mert kötelesség is lenne a kimozdulás. Van nekünk (még) egy alkotmányunk, van nekünk (még) egy köztársaságunk, és talán van nekünk (még) valamiféle lelkiismeretünk, amelyik azt mondatná velünk, hogy ha kötelesség van, akkor kötelesség van, amit nem lehet pipogyamód kikerülni. Last minute ajánlat, ez az alkotmány már csak mintegy szűk két hónapig hatályos. Idézek belőle:
Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.
Irányul az illetőlegre? Szerintem vitán felül. De még ha vitatható is, még ha vannak, akik szerint nem volt taggyűlés akkor is. A lényeg, hogy én, az állam egy darab polgára nem is annyira a világ, mint a saját lelkiismeretem előtt hogyan válaszolom meg ezt a kérdést. Ha én úgy látom, hogy az orbánizmus a hatalom kizárólagos birtoklására iránykodik, akkor nekem kötelességem ez ellen fellépni. Hangsúly a „nekem”-en. Ami ilyenkor nem ér: csináljon már végre valaki valamit! Időnként van úgy, hogy a kötelességet nem lehet delegálni. Szerintem most időnként van.
Nem tetszik a rendszer?! — kérdezik a szervezők, és a blogon sokan meg is válaszolják: nem csak azt, hogy tetszik-e vagy sem, hanem azt is, hogy miért nem. Dalban, szóban, fiatalosan, lelkesen és igen, helyenként megmosolyogtatóan. De gondoljon bele a kedves olvasó: kell-e, szükséges-e nekünk mindig mindenben tökéletesen egyetértenünk? Hiszen nem éppen pont az ilyen erőltetett egység (ráadásul hamis egység, hiszen már a rendszeralapító dokumentum, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata is teljesen értelmezhetetlen) ellen tiltakoznánk? Ennek a demonstrációnak nem az az üzenete, hogy hogyan legyen. Nem azért mennénk ki az utcára, nem azt követeljük, hogy márpedig holnaptól itt az environmentalisták fújják a passzátszelet, vagy mert annyira rokonszenves lenne számunkra az Occupy Wall Street, vagy bármelyik más antiakármi mozgalom célja, nem. Hanem azért, mert ennek a sokféleségnek van egy közös gondolata, és ez a gondolat az enyém is. In varietate concordia:
Nem tetszik a rendszer!
Ezért megyek én el vasárnap a demonstrációra. Mert nekem nagyon nem tetszik az orbánizmus.
Nem tetszik, hogy a társadalomban szükségszerűen meglévő, sokszínű és egymással sokszor ellentétes értékeknek és érdekeknek már a meglétét is tagadják. Helyette valamiféle nemzeti együttműködési rendszert hazudnak, az egység zászlaja alatt a saját értékeiket és érdekeiket nyomasztják rá az országra. Ahogyan azt Rákosiék tették az ötvenes években.
Nem tetszik, hogy az országgyűlésből, a társadalmi párbeszéd, az ellentétes értékek és érdekek összeegyeztetésére szolgáló intézményből egy silány dekrétumgyártó hivatalt csináltak, ami ha az orbáni vízió szolgalelkű végrehajtója hétfő reggel beküldi a vasárnap este kiötlött és az éjszaka ki tudja kik által szövegbe öntött javaslatot, estére már köpi is vissza a megrendelt törvényt. Ahogyan az Rákosiék alatt is ment az ötvenes években.
Nem tetszik, hogy a párbeszéd intézményen túli kereteit is szétverték a közbeszéd tudatos és szándékos elszíjjártósításával. Hogy a normális diskurzust lehetővé tevő pontos fogalomhasználat és a vitát keretek között tartani rendeltetett definíciók helyett az ostoba gügyögés, a mozdonyhorgony és a gyorsnaszád, a pontos, a valóságot leírni igyekvő narratívák helyetti székely góbéságok vannak használatban, és nem véletlenül. A valóságot az azt leíró fogalmak lecserélésével is lehet tagadni. Ahogyan azt Rákosiék tették az ötvenes években.
Nem tetszik, hogy éppen pont az előbbiek miatt ennek a mostani hatalomnak a teljesítményét nem lehet objektíven megítélni. Nem lehet tudni, hogy konkrétan mit is szeretnének elérni, így az ellenőrzés és az elszámoltatás lehetősége fogalmilag is ki van zárva. Ahogyan a Rákosiék vízióiból sem volt azonosítható egyetlen konkrét és számon kérhető cél sem.
Nem tetszik az, ahogyan a szuverenitással bánnak. Nekik ugyanis ilyesmijük nincs, a szuverén én vagyok, a nép. Én pedig, legjobb emlékeim szerint nem adtam oda nekik, nem mondtam le róla, hanem csak mintegy átadtam nekik gebinbe’, hogy a dolgok normális menete szerint helyettem és a nevemben gyakorolják azt. Odaadtam ugyan nekik a ház kulcsait, de azzal a tudattal, hogy ők ebben a házban házmesterként és nem tulajdonosként járnak el. Ilyen szereptévesztésre Rákosiék óta ennyire pofátlan módon nem nagyon vetemedtek hatalmak.
Nem tetszik az az arrogancia, amivel a teljesítményük társul. Ekkora arca a semmire tán még Rákosiéknak sem volt.
Nem tetszik az, hogy egy vizionárius, a hatalompolitikához kiválóan értő, de amúgy műveletlennek és ostobának tűnő vezérnek építenek személyi kultuszt. Rákosi sem tetszett.
Nem tetszik, hogy a jövő és a jelen után lassan már a múlt se lesz kiszámítható ebben az országban. A számítás helyett mit kínálnak? Hogy higgyünk a vezérben, és minden jó lesz. Én kiszámítható jövőt szeretnék, de legalább kalkulálható jelent. Nem szeretnék Rákosikban hinni, ha már istenben sem sikerült.
Nem tetszik a rendszer.
Nem vagyok naiv, nem gondolom azt, hogy egy (több) ilyen tüntetéstől bármi is megváltozna. Tudom és átlátom, hogy a problémáink sokkal súlyosabbak annál, mint hogy egy nagy és lendületes nekirugaszkodással meg lehetne oldani őket. Arra sem számítok, hogy na, majd ettől a demonstrációtól fogja összerottyantani magát az orbánizmus, hogy majd hétfőn a kurzus névadója tőlünk megrettenve hátraarcot csinál. Nem fogja hétfőn rászánni magát arra, hogy a valószínűleg zsákutcába vezető vízióit eltemesse végre, és tisztességgel elvégezze fölötte a gyászmunkát, majd hozzálásson ahhoz, ami valójában a dolga lenne.
Változást szerintem csak az idő és rengeteg aprómunka hozhat. Sok a tennivaló, nekem például útjára kell engednem úgy három gyereket, hogy ők már valamivel immunisabbak legyenek a cinizmus férgére, hogy készek és képesek legyenek arra a Kennedy által megfogalmazott viszonyulásra individuum és kollektíva között, mely szerint: ne azt nézd, hogy mit tett érted az ország, hanem azt, hogy mit tehetsz te az országért. És itt ne gondoljon ám semmi nagy dologra a kedves olvasó, szó nincs semmi ilyesmiről. Az ország a sok-sok kis, hétköznapi tettől válhat naggyá, éppen pont ezért kellene törekednünk arra, hogy az apró, a hétköznapi dolgainkban legyünk egy kicsit jobbak. Az aprómunkának saját magunkra kéne irányulnia, mert ha sikerül csak egy hangyányit is jobbá tennünk saját magunkat és ezáltal áttételesen azokat is, akik ránk, mint mintaadókra figyelnek (például a gyerekeinket), attól az egész országnak jobb lehet.
Ehhez viszont kell, jól jön a csoportos megerősítés. Az ember úgy van drótozva, hogy kell neki az a bizonyos spiritualitás is. Kell az a lelkierő, amit az a tudat ad meg, hogy több tízezer ember látja ugyanúgy a valót, ahogyan én. Kell ez a lelkierő a hétköznapi aprómunkához, kell annak a megerősítése, hogy habár sokan sokféle értéket vallunk, sokfélék és szerteágazóak az érdekeink, de van egy közös gondolatunk, egy közös óhajtásunk, hogy ezeket a bizonyos apró- és nem csak aprómunkákat ne ilyen rendszerben végezhessük, mert nem tetszik ez a rendszer.
Én ezeket a gondolatokat szeretném megforgatni kicsit a fejemben vasárnap, én, a nehezen kimozduló, a tömeget nem igazán kedvelő, a mindenbe belekötő, mindenben hibát találó cinikus vén fasz. Mert úgy érzem, hogy kötelesség. Mert szeretnék még egyet, utolsót lelkesedni.
Ki tudja, hátha késlelteti azt a bizonyos öregedést? Ön, kedves olvasó. hogy gondolja? Önnek megérne egy próbát? Ki tudja, hátha.
