"It can't be common for four hours of Chekhov in Hungarian to bring a Western audience to its feet, but such was the case July 13 at ' 'Three Sisters,'' performed by Hungary's Katona Jozsef Theater at the Old Vic.
The five-minute standing ovation honored a production of rare emotional richness and psychological ruthlessness. Although earphones were available to guide audiences at the London International Festival of Theater presentation through each scene, the lucidity and force of the performances soon made interpretation unnecessary. As Michael Billington wrote in The Guardian, ''Acting of this force cuts through the language barrier.'' (New York Times, 1989. júnlus 23.)
Ha valaki magyarul akarja a brit kritikákat elolvasni, lehetősége van rá. Két Katonás darab volt a LIFT-en, a Három nővér (Ascher) és a Revizor (Zsámbéki).
Nem írom le X. és Y. nevét ebben a posztban, akiknek az életműve nem ér annyit, mint amikor az Old Vic-es Három nővér Irinája, Szirtes Ági, a Portugálban elzuhan a biciklivel. Irina ott áll a színművészetisek mellett, ahogy Tuzenbach, Bán János, is. Ascher és Zsámbéki már elhagyta a Színművészetit, nem voltak elég nemzetik és keresztények. Nuzsno rjendszervjáltás a vengerszkij nacionálnij tyeátrikal artyisztyikában, mondja a beregovoi komszomolec, akinek ebben a posztban szintén nem írom le a nevét.
Ez a poszt abban különbözik a többitől, hogy nem én írtam, hanem Bán János, hallgassátok kedveseim. Ő nem a megfelelő színházi kultúrát képviseli, nem bömböl, nem veti le magát a vár fokáról, képes érzékeny és gyenge lenni, ami idegen a kecskeizélő pannonmacsó karaktertől, nem mintha nem tudna ezerszer jobb kecskeizélő pannonmacsó lenni, mint Z. és W.,akiknek szintén nem írom le a nevét a posztban.
Amikor A. és B. akiknek a nevét már azért sem írom le a posztban mert mindig elfelejtem, valamelyik rezsimportálom elmagyarázzák, hogy most bazmeg kuss lesz mindenkinek, akinek nincs kétharmada, és az lesz a színészetizé, amit mi mondunk, akkor az agyamban visszhangzik, amit Bán mond, itt nem lesz katarszisz, ezek a gyerekek el fognak bukni. Mert a hétrétbaszott (miket írok) magyar történelem évszázadok óta arról szól, hogy a tisztességesek és a tehetségesek elbuknak, elmennek, kicsinálják őket és nem katarszisz lesz, hanem KESMA és CÖF, Hazafias Népfront és Nőtanács, Virradat és Nemzeti Számonkérőszék, Darutoll és Böllérbicska, Alázatos szolgája és Tekintetes uram.
Egyszer sétáltam a Rákóczi úton (UPDATE: mondták, hogy az Kossuth Lajos utca, de a Kossuth Lajos utca koncepciót én sohasem értettem) és láttam, hogy az egyik boltban a Bán János borotvál valakit. Arra gondoltam, hogy még egy ország nincs a világon, ahol egy Oscar-díjra jelölt film főszereplőjét nézhetem az utcáról, hogy azért nem annyira rossz hely ez. És amikor Gáspár Sándorral és a Dörnerrel mondják el újra és újra a Stílusgyakorlatokban azt, hogy szívestudomásulvételcéljábóltudatomazalábbitényeketamelyeknekvoltalkalmampártatlanmindazonáltalelszörnyedttanújalenni, az jutott eszembe, hogy ezek az apróságok tesznek magyarrá. Nem tudom tudják-e, hogy Raymond Queneau Kenéz Rajmundként született a századfordulón a Vas utcában. Bár inkább én születtem a Vas utcában, de ez nem oszt, nem szoroz.
Elmarad a katarszisz, ez az egyetlen biztos pontunk. Marad mi volt. Általában puszta lég.
