Caveat: "Nem vagyok politikafilozófus. Nem vagyok politikafilozófus. Nem vagyok politikafilozófus."
Ez a poszt nem a Nagytutiról szól. Mivel, you know the drill, nem vagyok politikafilozófus. Bevallom, az volt a tervem, hogy Lánczi András: Political Realism and Wisdom című opus magnumáról írok egy posztot, de a negyvenötödik oldal táján teljesen lefagytam, rektor úr egy pedellus stiláris finomságát vegyíti egy déli baptista prédikátor nyitottságával a világban esetlegesen létező, övétől eltérő érzemények iránt. Szent esküvéssel ígérem, hogy a közeljövőben majd befejezem és referálok.
A politikai realizmus egyik legnagyobb alakja, akit természetesen Lánczi András is egyetértőleg idéz (bár a definíciós és terminológiai rendszerét is íly egyértőleg használná) Raymond Geuss cambridge-i emeritus professzor, akinek Philosophy and Real Politics című könyvéből próbáltam megérteni az orbánizmus filozófiáját, mintegy felkészülve a Real McCoy-ra, a Konzervatív Kiáltvány jeles szerzőjére, az orbánista ideológia Kleinheisler Lacijára.
Ha valaki Istentűl elrugaszkodottnak találná a gondolatot, hogy Geuss könyvéből (ami három nap alatt könnyedén el tudtam olvasni, ugyanis nagyon tisztán, világosan, és helyenként kellemes humorral ír, szemben Lánczival, aki nagyjából annyira vicces, mint egy mellkassérültek ellátásáról szóló kézikönyv) próbálom megérteni a filozófiai orbánizmust, álljon itt egy mondat, amit a politikai realizmus egyik maximájaként ír le a szerző:
“Don’t look just at what they say, think, believe,
but at what they actually do, and what actually happens as a
result.” (21. oldal)"
Azt is írja, hogy politics is more like an exercise of a peacock-dance. Jó, csak hülyéskedem, de a fenti idézet valódi.
Geuss politikai realizmus alatt egy olyan filozófiai megközelítést ért, ami nem alkalmazott etika, egy tökéletes kanti világban az egyetlen morálisan helyes döntés megkeresése, inkább a καιρός megragadása, mint az ellenállhatatlan ἔρως-ra való törekvés (egy kis Nietzsche, ez egy ilyen poszt, hehe). Tehát teljesen ellentétes azzal a felfogással, amit a szemüveges liberálisok képviselnek, ahol az ideális miniszterelnök Rawls original position-jába meditálja magát, és a veil of ignorance mögül próbálja maximalizálni a zent méltányosságot.
Geuss Vlagyimir Iljicset preferálja John Rawls-szal szemben, és azzal viccelődik, hogy ő maga tulajdonképpen neoleninista, mert fontosabb neki a кто кого, az, hogy megértse a valóságos hatalmi aktus alanyát és tárgyát, mint a perfekt jogállami nyusziságoknak való megfelelés.
A szemüveges liberális, a mutatóujjával az utópisztikus tökéletességre, a hume-i Ought-ra bököd, és retteg a kissé tökéletlen vanástól, mert a vanás bejön az ajtón, a vanásnak szaga van, a vanással csinálni kell valamit. A Realista eleve vanásban gondolkozik, a konkrét dolgok megváltoztatásában, vagy éppen ezen konkrét dolgok változásának megakadályozásában.
A szemüveges liberális az absztrakt egyenlőség és igazság híve, maximalizálni akarja az absztrakt egyenlőséget és az igazságot, mintha azok tejkaramellák lennének, amiből mindig van több vagy kevesebb. A Realista sem törekszik egyenlőtlenségre és igazságtalanságra, de hajlamos arra, hogy adott pillanatban a társadalom érdekeit a teoretikus perfekció elé helyezze. Ahogy Geuss fogalmaz, a realista orvos az utolsó adag morfint inkább adja egy súlyos sérült John-nak, mint a vele amúgy alkotmányos értelemben teljesen egyenlő, és a morfin hatása iránt érdeklődő, de teljesen egészséges Jane-nek.
A Realista számára a Most, a konkrét történelmi szituáció a fontos, az igazi Realista nem próbálja elválasztani a tökéletes deskriptív igazságot, a pontos tényeket, a normatív igazságtól és értékektől, Bibó talán azt mondaná erre, hogy megtalálja a középutat a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátok között.
Realista-e Orbán? Igen, azt gondolom, hogy Orbán alapvetően a politikai realizmus talaján áll, ami persze nem ideológia, hanem megközelítés. Orbán úgy nézi Magyarországot, mint egy ultipartit. Most tekintsünk el attól, hogy milyen ember, nem jó, bővebben nagyon nem jó, de... Geuss ismételten Nietzschét idézi: “Der
Mensch ist ein abschätzendes Tier." Ami valami olyasmit jelent, hogy az emberek mindent értékelni akarnak, mindent össze akarnak hasonlítani egymással, megkülönböztetni a jót a rossztól, a menőt a cikitől, néha mindenfajta tényleges tudás nélkül, ösztönösen, időnként elfogultan, néha talán kicsit bután, és ezt egy realista politikus nagyon jól ki tudja használni. Ez teljesen idegen a szemüves liberálisoktól, akik, valljuk meg, kicsit le is szarják azt, hogyan is vélekedik egy egyszerű ember, miről mit gondol, mit preferál mivel szemben, mert a szemüveges liberális tudja jól, hogy mit kell preferálni mivel szemben.
Nem biztos, hogy mindig minden pillanatban a realista felfogás győzedelmeskedik a hiperjogállamiság, a " gyere babám válasszuk szét a hatalmi ágakat, mint cukorborsót a fokhagymától"- mintájú cicanyusziság/aribariság felett, de egy olyan országban, amely inkább abáltszalonna-, mint Givenchy-illatú, ahol a történelem időnként bekopog az ablakon, az a politikus, aki képes hit és illúziók nélkül élni, ugyanakkor képes arra, hogy a tömegekben jelenlevő hiteket és illúziókat megfelelően csatornázza, óriási előnyben van azokkal szemben, akik úgy vannak, mint egyszeri ember a kaviáros szendviccsel, nagyon szereti, csak azokat a kis fekete halízű vackokat utálja a tetején, ők meg a demokráciát szeretik, csak azokat a kicsi, buta, előítéltetes választókat utálják a citromkarika és a vajkrém mellett.
Mivel dánul nem volt idézve a posztban, ezért Sören Kierkegaard egy fontos gondolatával búcsúzom, amit a koppenhágai Victoriagade 8 alatti kocsmában mondott Jaspers nevű barátjának: Lad os drikke en anden øl.
