Térey János június harmadikán halt meg 49 éves korában. Német vér folyt az ereiben, dolgozhatott volna a müncheni színháznak, megnézték volna a szívét, szépen megcsinálják, a dédunokáival focizhatott volna.
Kit érdekel egy író, amikor Orbán van meg Schmitt Mária, Demeter Zoro és Megadja Huru, Miki bátyánk a Harry Potterrel és Bolondkásler valami szép, kerek tönkreteendővel. Kit érdekel egy író, kit érdekel, ahogy visszanéz.
Nietzsche írta a Túl jón és rosszon-ban, ha belenézel a végtelen mélységbe a végtelen mélység esetleg visszanéz. Kurvára intellektuális poszt lesz ez, ahogy elnézem.
Térey utolsó drámájában Lót felesége néz vissza Szodomára, ahogy százezren nézünk vissza a mi Szodománkra, ahol megnövekedett a bűn, de kiáradt a kegyelem, mert vissza kell néznünk Sydneyből és Glasgowból, az egyetemi katedráról és a Tesco raktárból, és Szodoma néha visszanéz ránk. Mi meg állunk ott sóbálványként. Szegény Teremtőnk tényleg azt gondolta, hogy nekünk nem teljesen mindegy? Azt gondolja hogy egzecíroztathat minket, hogy még azt sem nézhetjük végig, hogy minden elpusztul, amiért le akartunk merülni és ki akartuk bekkelni?
A visszanézés tilalma a legősibb tilalom. Ami elmúlt az elmúlt, nem kell rajta nyammogni, az volt, ez van, el kell szépen menni Zoarba, van ott egyetem vagy Tesco, nem kell gondolni Szodomára, ahol még az angyalokat is meg akarták dugni, perverz állatok, Isten haragja le, oszt kampec. Különben is, gyüttmentek voltunk Szodomában, nem volt az jobb, mint Kánaán vagy Haran. És Zoar tényleg annyira komfortos.
Csak mégis ott volt Szodoma, ahol azért megvoltunk, amikor nem figyelt oda senki, még oda is tartoztunk egy kicsit, most meg az Úr jött a villámival meg a kénesővel. Nem bírunk nem visszanézni, Térey is visszanézett volna Münchenből. Teltház a Bayerische Staatsoperban, nagypolgári villa, szövetségi kitüntetés az államelnöktől, és mégis beleírta volna a Grand Opusba a Krisztina körutat.
Drága jó Teremtőm, ne tessék haragudni, de ezt nagyon el tetszett baszni.
