„Nem hasonlítanám össze a két esetet. Kóka János akkoriban kiállt és azt mondta, a földdel kell egyenlővé tenni azokat a kutatóintézeteket, amelyek nem eredményesek. Másrészről azt állította, Magyarországon gyakorlatilag nincs komoly tudós ember, mert aki az volt, már meghalt. Tőlem hallott valaki olyat, hogy minősítettem volna bármely kutatóintézet vagy akadémikus kollégám tevékenységét? Az MTA reakciója azonban jelentősen eltér a 2005-ben tapasztalttól. Annak idején az Akadémia elnöke a miniszterrel leült a Friderikusz mostban, hogy elbeszélgessenek ezekről a kérdésekről, most tüntetések szerveződnek és fenyegető nyilatkozatok hangzanak el.” (Palkovics László miniszter)
A "két eset" közül az első a 2005-2006-os Kóka János-Magyar Bálint-Boda Miklós-Szabó Csaba nevével fémjelzett támadás volt a Magyar Tudományos Akadémia ellen. 2005 tavaszán egy közgazdásztalálkozón Kóka János miniszter azt találta mondani, hogy „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyelővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak… A magyar tudósokkal az a gond, hogy akik meghatározók vagy alkottak valami maradandót, már nem élnek.” Ezek után bocsánatot kellett kérnie Vizi E. Szilvesztertől az MTA akkori elnökétől. Ez azonban csak a történet kezdete és nem a vége.
A nemigazán SZDSZ-távoli Boda Miklós az NKTH elnöke (ez volt az OMFB utódja illetve a Pálinkás-féle NFKHI elődje) jelentős (1.4 milliárd forintos) támogatásban részesített egy Szabó Csaba nevű, nemzetközi hírű, korábban Amerikában dolgozó farmakológust. 2006. március tizenötödikén a Gyurcsány-kormányzat a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesítette Szabót, aki akkor a Semmelweis Egyetem Technológiai Transzfer Irodájának igazgatója volt. Röviddel később a Semmelweis Egyetem elutasította Szabó egyetemi tanári kinevezését. Ennek kapcsán tört ki a botrány. Szabó egy hosszabb cikket jelentetett meg az Élet és Irodalomban, amelyben igen határozott kritikát fogalmazott meg a magyar tudományos élettel kapcsolatban. Szabó akkori szövege és a Palkovics Lászlónak tulajdonított vélemények között valóban van valamennyi hasonlóság. Szabó kiadott egy könyvet Kamikaze molekulák címmel, amelynek a második részében összefoglalja az akadémiai rendszerrel kapcsolatos kritikus észrevételeit. Ami ezek után történt az szintén jelentős hasonlóságot mutat a jelenlegi üggyel, egy cikk jelent meg a Nature-ben, Hungary's science academy slammed obsolate címmel. A cikkre Fábri György az MTA akkori kommunikációs igazgatója választolt és még abban a számban megjelent egy cikk Szabó Csabától Hungary: Academy needs more than internal reform címmel.
2006-ban az MTA elnöksége (most is szó van erről) összehívott egy rendkívüli közgyűlést. Aztán szeptember 17.-én a Magyar Rádióban elhangzott egy beszéd, ami mindent megváltoztatott (ma jelent meg egy cikk a politico-n arról, hogy minden valószínűség szerint egy Black Cube nevű izraeli magántitkosszolgálati szervet bíztak meg valakik, és vélelmezhetően nem az ellenzék, magyar civilszervezetek lejáratására, vannak országok, ahol ennek lenne következménye, Magyarország nem tartozik ezen országok közé).
Palkovics Lászlót ebben a pillanatban cégéres fasiszta bérgyilkosok képviselik a rezsimsajtóban, nem Szabó Csaba vagy Vajta Gábor professzorok, a post-truth, post-shame, anything-goes korszakban már nem folynak viták. Palkovics László valójában nem is akar vitatkozni Lovásszal, sem a Friderikusz Showban, sem máshol, hiszen ha akarna vitatkozni, akkor már publikált volna vagy valamilyen komoly ember egy vitairatot a kormányzat tudománypolitikájáról. Nincsenek komoly emberek Palkovics környékén(ő maga azért komoly ember, nem becsületes ember, de a maga módják komoly ember), még félkomoly emberek sem, kizárólag a köztörvényesség határán mozgó, bármire kapható senkiháziak. A megadják már régen leírták, hogy az értelmiség nem létezik, és ha esetleg létezne, akkor sem beszélhet bele "politikai döntésekbe". A "politikai döntés" pedig már megszületett, és nem Palkovics hozta meg, hanem Orbán Viktor. Szükség lenne tisztességes vitára az Akadémiáról, de Magyarországon ez már nem lehetséges. Ugyanis nemcsak a vita, hanem a tisztesség intézménye is megszűnt Magyarországon. Once and for all...
................................................................................................................
Függelék:
Megpróbáltam megkeresni pár releváns cikkeket az időszakból. Szabó Csaba Az Akadémia receptje című irása az első, ez a könyvében szerepel. Az alábbi három írást az index.hu vonatkozó topikjából választottam ki.
1.
Népszabadság • Palugyai István • 2006. június 3.
A fiatal és tehetséges, Amerikából hazatért gyógyszerkutató, Szabó Csaba feltűnése és a hazai tudományos intézményrendszerrel szemben megfogalmazott kemény kritikája erős visszhangot kapott a témával egyébként nem nagyon foglalkozó sajtóban. A kutatás világát jól ismerők szerint a heves reakcióban az időzítés és a véletlen szerencse egyaránt szerepet játszott.
A vitát kiváltó cikk ugyanis a választás utáni politikai csendben, de a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése előtt jelent meg, amikor számítani lehetett arra, hogy az "üresjáratban" pörgő média ugrik minden erős sztorira. És hát itt egy fiatal, rebellis kutatónak a "begyepesedett" öreg profeszszorok elleni fellépéséről volt szó, az ilyen általában rokonszenvet szokott kiváltani.
- Az Akadémia sajnos nem fogta fel, hogy a támadók generációs harcot kezdtek, s hogy a történteket a nyilvánosság is annak látja - magyarázza Tamás Pál szociológus. Mint ahogy azt sem érzékelik az Akadémián, mondja a Szociológiai Intézet igazgatója, hogy ma a 30-40 éves fiatal döntéshozók sem szívesen kérnek tanácsot 60-70 évesektől. Az MTA-nak fiatalokat kellene beállítania a kommunikációs csatába, és azt kellene bemutatnia, hogy intézethálózatának gerincét sikeres fiatal kutatócsoportok alkotják.
Az ügyetlen védekezési stratégia miatt az ügy által felvert por eltakarta a magyar tudományos intézményrendszer másik komoly konfliktusát, az Akadémia és a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) nagyon elmérgesedett viszonyát, pedig a kutatás-fejlesztés valódi bajainak jó részét innen eredeztethetjük.
Az persze sokakat elgondolkodtatott, hogy Szabó Csaba felléptetése már egy tavalyi vacsorán is Boda Miklós, az NKTH elnöke és a két SZDSZ-es miniszter, Magyar Bálint és Kóka János nevéhez fűződött, s hogy Kóka Jánosnak az akadémiai tudományossággal kapcsolatosan hangoztatott véleménye nem esik messze a Szabó Csabáétól. Az is megfontolandó, hogy a koalíciós egyezkedés végén az eddig az oktatási minisztérium által is felügyelt kutatás-fejlesztés egészében a gazdasági tárcához kerül (miközben a tudománypolitika és az alapkutatás felügyelete valamilyen még nem igazán körvonalazódott módon a kultúrával egyesített oktatási tárca fennhatósága alatt maradna - szocialista kézben tehát). A háttérben - Tamás Pál szerint - az állami és vállalati befizetésekből származó mintegy 40 milliárd forintos innovációs alap feletti rendelkezési jog állhat, amelyet az oktatási tárcát elvesztett SZDSZ mindenképpen egy saját irányítású tárcánál szeretne látni.
Ezt ugyanis - teszi hozzá Tamás Pál - Magyar Bálint, az NKTH asszisztálásával, nemegyszer afféle "házikasszaként" kezelte a köz- és a felsőoktatás területén adódott nehézségek leküzdésének finanszírozására. (Az alap működtetésével kapcsolatban az Állami Számvevőszék is komoly kritikákat fogalmazott meg tavalyi jelentésében. E szerint a pénzeknek csak mintegy 20 százaléka jutott a vállalatokhoz.)
Eközben - harmadik problémaként - máig hiányzik a hazai tudománypolitikai és kutatás-fejlesztési stratégia, amelynek egymással feleselő verzióit sem az MTA, sem az NKTH nem tudta elfogadtatni a kormány legfelső tudományirányítási szerveként funkcionáló, s ennek megfelelően a kormányfő által vezetett Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégium (TTPK) döntés-előkészítő, tanácsadó és értékelő testületével, a 4T-nek nevezett Tudomány- és Technológiapolitikai, Versenyképességi Tanácsadó Testülettel. Ennek elnöke, a sajtóban a mostani vita során először megszólaló Somlyódy László lapunknak kiemelte: a viták egyik következménye a "levegőben lógó" TTPK helyének régóta tartó zavara. Nem kabinet, hogy a köztestületként működő MTA elnöke egyébként jogosan tagja lehessen, döntései nem kerülhetnek automatikusan a kormány elé, s nem épülhetnek be annak munkájába.
Igen súlyos probléma a 2004-es innovációs törvényt kiegészítő rendelkezések végrehajtásának elmaradása is. Ezek éppen azt tették volna lehetővé, amit Kóka János vagy éppen Szabó Csaba követel, hogy az egyetemek és az akadémiai intézetek könnyebben válthassák gyakorlati haszonra kutatási eredményeiket. Ez pedig jórészt az akadémiai kutatáson épp a gazdasági hasznosulást számon kérő NKTH felelőssége. A szóban forgó rendeletek híján egyetemeken, állami vagy akadémiai kutatóhelyeken vállalkozásokat, úgynevezett spin-off cégeket alapítani ma csak rendkívül bürokratikus módon lehet. Igaz, ebben a régi beidegzettségű közvagyoneszme védelme jegyében a Pénzügyminisztérium is ludas, ugyanis, ahogy Bendzsel Miklós, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke rámutatott, kincstári vagyonra gazdasági társaságot csak kivételes esetben lehet alapítani. Az MSZH többször jelezte is a szabadalmi eredményesség egyik gátjának számító hiányosságot, mégsem történt semmi. A hivatal elnöke szerint érdemes lenne megnézni, hány, külföldi kooperációban dolgozó akadémiai kutató adja be szabadalmát odakint. Valószínűleg jelentősen megugrana a hazai bejelentésekben valóban szerény hálózat találmányi statisztikája. A Szabadalmi Hivatal egy a héten megkötött szerződés keretében a rendeletmódosításokig is segíteni próbálja az Akadémiát, amikor kockázatitőke-társaságokkal karöltve iparjogvédelmi, szellemi vagyonértékelési továbbképzést nyújt a kutatóknak és intézeti menedzsereknek.
Az Akadémiánál persze ennél jóval több reformérzékenységre volna szükség, ám a sokat hangoztatott valódi változások hosszú idő óta váratnak magukra, pedig lehet, hogy a késlekedésre felfigyelt politika nyomására a végén már tűzoltásra lesz szükség. Az akadémikusi pótlékok és címek, no meg a külföldön is jól csengő MTA "brand" nevet (valószínűleg a maga számára is szívesen) megőrzendő kutatóintézeti hálózat megtartása fejében lehet, hogy egyes jogosítványokról le kellene mondaniuk. Az Akadémia politika mellett élvezett tanácsadói szerepét például az akadémiai testületek helyett a kutatóintézetek kaphatnák meg, ezzel is erősödhetne önigazgató, önjáró jellegük. Egy a francia CNRS-hez vagy a német Max Planck Intézetekhez hasonló nemzeti kutatóintézeti hálózat jöhetne létre az Akadémia égisze alatt, ám jelentős függetlenséggel, beszámolási kötelezettséggel a parlamentnek. Februárban a hat nagy természettudományi intézet már fel is állított egy bizottságot a változások kipuhatolására. Érdemes lenne egyetemi kutatók számára sabbatical jellegű, mondjuk egy- egy könyv megírását célzó, egy évre szóló állásokat létesíteni az akadémiai intézetekben. Az egyetemi oktatási robotból meghatározott időre kikerülő szakemberek fizetését az MTA állná, eközben az egyetem is felvehet valakit az oktatásból kieső kolléga ideiglenes pótlására. - Ez a rendszer valószínűleg enyhíthetné az egyetemi-akadémiai feszültségeket - teszi hozzá Tamás Pál.
Persze a jelenlegi tervek szerint a gazdasági tárcánál maradó NKTH-nál is jelentős változásokra volna szükség. Elsősorban is a pályázatok átláthatóságának növelésére. Mert miközben a teljes magyar alapkutatás fő forrását jelentő OTKA mintegy hatmilliárd forintos alappal gazdálkodhat, a hivatalban erősen megkérdőjelezhető módon adtak többmilliárdos támogatásokat egyes projektekre. Az érintettek szerint például nem végezték el az első tízbe bekerült pályázók szabadalmainak értékelését, nem végeztek nyilvánosságra hozott gazdasági számításokat.
Az is több mint furcsa, hogy az épp az Amerikából visszatért Szabó Csabával fémjelzett pályázat 1,8 milliárdos szerződésének megkötése után néhány nappal az ipari partner Comgenex céget amerikaiaknak adták el, így a magyar adófizetők pénze egy külföldi vállalkozást segít.
A kijelölt miniszterelnök a közelmúltban találkozott a hazai tudományos élet jeleseivel, amit állítólag több, a K+F-ügyek tisztázását célzó összejövetel követne. Csakhogy közben már nyilvánosságra kerültek az új elosztási struktúra egyes elemei, a folyamat tehát hatástalaníthatja a miniszterelnök konszolidációs törekvéseit. Vagyis nagyjából ott vagyunk, ahol voltunk."
.................................
2.
Népszabadság • Csányi Vilmos • 2006. június 17.
Nagyon izgalmas megfigyelni, hogy amikor egy társadalom megérett bizonyos változtatásokra, reformokra, hogyan kezd ennek neki, hogyan képes ezek szükségességét vagy éppen haszontalanságát polgárainak kommunikálni.
A tudomány az utóbbi évtizedekben nagyon értékes ismereteket szerzett az emberi viselkedés kialakulásáról, biológiai és kulturális lehetőségeiről, arról, hogy mi az, ami elválaszthatatlanul összeköt bennünket az állatvilággal, amelyben csak egy sikeres faj vagyunk a sok közül, és mi az, ami ennek ellenére kiemelt, és vitathatatlanul magasabb szintre emelt minket. Sokféle csoportban élő állatot ismerünk, legközelebbi rokonaink is fejlett szociális életet élnek, az emberi szocialitás is biológiai eredetű. A meghatározó, minőségi különbség az állatok és az ember csoportjai között az, hogy az állati csoportokban erős, agresszív verseny folyik az egyedek között a táplálékért, a nőstényekért, a hálóhelyért, mindenért, ami az élethez és a szaporodáshoz szükséges, az ember csoportjai viszont közösségek, ahol a verseny korlátozott, kifejlődött az együttműködés, és a csoportérdek fontosabb lett, mint az egyén saját érdeke. Az éles, agresszív verseny egy szerveződési szinttel magasabbra tolódott, a közösségek szintjére. Az embert nagyon könnyű harcba hívni a közössége érdekében más csoportok ellen, ennek a tulajdonságunknak a jó és a rossz, kegyetlen oldalait mutatja az emberi történelem.
Az együttműködő, közösségépítő tulajdonságunk olyan hatékonyan működött, hogy meghódítottuk az egész bolygót, és az ember hihetetlen mértékben elszaporodott. Alapvető szociális tulajdonságai nem változtak, de teljesen átalakult az a közvetlen környezet, amelyben ezek megnyilvánulnak. Ma nem kis közösségekben, törzsekben élünk, hanem nagy létszámú komplex társadalmakban. Ezekben is működnek a közösségi hívó szavak: segítsük egymást, a közösség a legfontosabb, ne taposd le a másikat! Hiányoznak azonban a biológiai kötőerők. Kevés embert ismerünk személyesen, gyengék a közös értékeket kialakító mechanizmusok, sok a rossz személyes tapasztalatunk. A kis közösségek mindennapi életét, kultúráját tagjai együtt alakítják ki, a közös szabályoknak mindenki engedelmeskedik, a közös célok, a közös élet értelme könnyen megfogalmazható és mindenki számára nyilvánvaló. A modern társadalom területi egységekben, államokban működik, és ezernyi kisebb civil, vallási, politikai, művészeti, tudományos, politikai és állami csoportra oszlik, amelyek persze mind szeretnének igazi közösségek lenni, és elvárják tagjaiktól a feltétlen igazodást. Ezek a csoportok nemcsak egymás mellett élnek, hanem egymás alá és fölé szervezve is, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Egy kisebb csoport, ha közösséggé szerveződik, könnyen megtalálja működésének értelmét, könnyen kialakul a tagjai között az a szükséges kommunikáció, amely a közös értékeket kialakítja.
Tízmilliós közösségben ez hogyan alakul ki?
Tízmillió ember már nem tud beszélgetni, kommunikációs mechanizmusok, a média segíti megtalálni a közös értékeket. Ez nagyon szépen hangzik, csak éppen nem így van. A kommunikációs mechanizmusok csak szócsövek, felerősítik egy-egy odaálló ember hangját. És az odaálló emberek összevissza beszélnek. A saját vélt vagy valós értékeikről próbálnak tízmillió embert meggyőzni. Dolgozzunk mérhetetlenül sokat, versenyezzünk, csak az az értékes ember, aki nyer! Ez az új társadalmi berendezkedésünk értékideálja. És vásárolj! Vásárolj, amennyit csak bírsz! Pedig lehet, hogy vasárnap nem is kéne dolgozni, csak beszélgetni, kirándulni a gyerekkel, ebédre húslevest és rántott húst enni, zenét hallgatni, jó könyvet olvasni. Bizonyosan kell az a sok jó reform, átalakítás, egyensúly meg az euró, de mit is kezdünk majd vele? Kicsi kultúra is kéne, nekem legalábbis. Meg némi stabilitás, kiszámíthatóság, munkahely, jó iskola, emberséges kórház. Ezekről is lesz majd szó, vagy csak a versenyképességemről, mint eddig?
Kommunikációból elégtelen!
Kormány, küldd be az anyádat!
Az ember azt gondolná, hogy az állam a szolgálatára van. Nem azért, hogy szétverje a családot, a civil közösségeket, hanem hogy segítse. Van, amikor megteszi. Üldögélek a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumában, és azt látom, hogy ez az alapítvány jól működik. Sok film készül, és akad közöttük egészen jó is, emelkedett a magyar filmek nézettsége. Ügyes a törvény, a szakmára bízta a pénzosztás ellenőrzését, minden nyilvános, a körmünkre néznek.
Van, amikor az állam kekeckedik. Pontosabban az a néhány állami szolga, akinek a segítés, a közös értékek kommunikációja volna a dolga. A tudományos közösség eléggé fejlett, tagjai között kialakult a közös nyelv, létezik a közös hiedelmek és értékek tárháza, és ha békén hagyják őket, akkor tudományos játékaikból időnként a társadalom nagy hasznot húz. Ennek ellenére a gazdasági miniszter a televízió nyilvánossága előtt oktatja ki arcpirító stílusban az Akadémia elnökét arról, hogy egy majd kétszáz éves, bevált, jól működő civil szervezetnek egészen másként kellene működnie. Még csak azt se mondja, hogy szerinte, hanem azt, hogy "azt akarom, hogy..."
Édes Úr! Maga azt akarja, mi meg háromszázan egészen mást akarunk, és mi vagyunk belül, ilyen az élet.
Nem egyszeri alkalom volt, hónapok óta tart a zaklatás. A médiában körbe lett mutogatva egy tehetséges, derék, amerikai magyar biokémikus, aki valamilyen rejtélyes okból hazajött, hogy szabad asszociációival minket is elkápráztasson. Nálunk igen jelentősnek számító összegeket kapott kutatásra, fizetésre, szinte mindent megkapott, amit kért, kivéve, hogy egyik egyetemünk nem nevezte ki azonnal egyetemi tanárnak, átkozott, maradi előírások miatt. Emiatt nekiesett az Akadémiának is, biztosan azt mondták neki, hogy az is egy egyetem, majd amikor még miniszteri segítséggel sem nevezték ki a Főegyetem Főprofesszorának, mert saját bevallása szerint ez a legkevesebb, amit megérdemelne, hirtelen fordulattal visszament új hazájába.
Ez igen! Ez a versenyszellem a maga tiszta esszenciájában! Ide nekem az oroszlánt! És ha nem, akkor kontinenst váltok.
Édes Úr! Odafönn. Ez nekünk a jó példa? Ezért kéne a kevés fizetésünkről is lemondanunk, hogy jöjjön egy olyan versenyszelleműen nevelt generáció, amelynek fogalma sincsen hűségről, összetartozásról, egymás segítéséről, tudós közösségekről, hazáról, csak és kizárólag az egyéni érdekről? Ezért robbantsuk fel az Akadémiát?
Van egy másik következménye is a dolognak. A tudós közösség kismértékű politikai megosztottsága eltűnőben van, és olyan ellenszenv kezd kifejlődni a kormány ellen egy társadalmilag nagyon hatékony és kommunikációképes közösségben, ami nem hiszem, hogy sokat segít majd az új reformok bevezetésében.
Ez se érdekel odafönn senkit?
Kentaurbeszéd
<<>>
Bizonyosan kell az a sok jó reform, átalakítás, egyensúly meg az euró, de mit is kezdünk majd vele? Kicsi kultúra is kéne, nekem legalábbis. Meg némi stabilitás, kiszámíthatóság, munkahely, jó iskola, emberséges kórház."
......................................................................................................
3.
"MH 2006-09-01
A kutatástámogatási szisztémáról
Levelek a száműzetésből
Amikor 1994-ben a Cincinnati Egyetem felkért, hogy szervezzek önálló laboratóriumot, az induláshoz – helyi szokás szerint – pár százezer dollár induló támogatást adott az egyetem. Egyúttal értésemre adta, hogy ez csak az elindulást, a berendezkedést segíti, de munkám fenntartásához az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institutes of Health: NIH) pályázatait kell elnyernem. Pár év múlva már két NIH "R01" típusú nagy pályázatom is futott, melynek segítségével a laboratóriumot bővítettük, és új munkatársakat tudtam felvenni. Többek között Magyarországról fogadtam – és azóta is folyamatosan fogadok – PhD- hallgatókat, posztdoktorokat.
Mint egy olyan kutató, akinek mintegy tíz éve futnak NIH R01 pályázatai (jelenleg éppen kettő a New Jersey-i Egyetemen), és mivel felkért pályázatbírálóként is működtem, talán belelátok az NIH kutatástámogatási rendszerébe annyira, hogy összefoglalást tudjak róla adni.
Az első két meglepetés
Amerikába érkezve az első meglepetés a pályázati rendszer átláthatósága volt. Hat vagy nyolc formanyomtatványt kellett csak kitölteni, a többi húsz oldalon szabad stílusban, meghatározott sorrendben (az itthon megszokottnál sokkal nagyobb részletességgel) kellett ismertetni a munka hátterét, az előzetes kísérletek eredményét, a hipotéziseket, a várható eredményeket és azok lehetséges interpretációit. A beadási határidők már évek óta minden évben ugyanazok. Az elnyert projektek általában négy évre szólnak, átlagosan évi 60-100 millió forintnak megfelelő támogatást adnak. Ebből azonban nemcsak műszereket és vegyszereket kell venni, hanem a kutatási személyzetet is fizetni kell a legtöbb egyetemen. Az R01 elnyerésével a kutató független lesz, bármi legyen is a státusa az egyetemi ranglétrán. Intézetvezetője – a hazai gyakorlattal ellentétben – felnőttnek tekinti, nem szól bele kutatásainak irányába, a források felhasználásába, a munkatársak felvételébe, és nem "teszi rá a nevét" a munkából származó közleményekre.
A második meglepetés a pályázati elbírálás objektivitása volt. A nekem megküldött bírálatokban nem vettem észre részrehajlást, irigységet, tudományos szempontoktól független faktorokat. A kifogások tudományos jellegűek voltak, és megvolt a lehetőség a válaszadásra, a pályázat javítására, újrabenyújtására, akár több alkalommal is. Később, mikor magam is pályázati bírálóként dolgoztam, megértettem, hogy ez hogyan lehetséges. A bírálóknak az érdekellentéteket azonnal ki kell nyilvánítaniuk, és ez esetben nem vehetnek részt az adott munka bírálatában. Ha azonos egyetemen dolgozik valaki a pályázóval, az már elég indok arra, hogy ne vegyen részt a bírálatban, nem beszélve arról, ha közvetlen kollégáról, kompetitorról, esetleg volt mesterről vagy tanítványról van szó. Ilyen esetekben nemhogy a bírálatban nem vehet részt az illető, de a pályázat megvitatásakor még a szobából is ki kell mennie. (A bírálók saját pályázatai természetesen nem lehetnek az elbírálandók között: a pályázati bírálók saját pályázatait külön bizottság bírálja.) A pályázat bírálatához körülbelül egy hónap áll rendelkezésre, jól megfogalmazott szempontrendszer alapján, amelyben a pályázat és a pályázó kiválósága, a projekt abszolút és nemzetközi értelemben vett újdonsága, lehetséges hasznossága, valamint a projekt megvalósíthatósága játssza a döntő szerepet. A pályázó intézményének minősége csak annyiban esik a latba, hogy megvannak-e ott a feltételek a tervezett munka elvégzéséhez. Ami pedig egyáltalán nem szempont: a pályázó egyetemi pozíciója, az általa képzett hallgatók száma, "iskolateremtő egyénisége", tudományos társasági tagságai. Amerikában elképzelhetetlen lenne, hogy valaki csak azért többletpontokat kapjon egy pályázaton, mert az illető az ottani tudományos akadémia tagja. Olyan megjegyzést is csak Magyarországon hallottam, hogy "ez a munka támogatandó, mert az illető az adott téma kiváló hazai művelője". Vagy új a téma – abszolút értelemben –, vagy nem.
A kulcs: a minőség
A bírálók alaposan felkészülnek, majd Washingtonba repülnek, és két napon keresztül reggeltől estig kerekasztal körül részletesen elemzik a pályázat érdemeit és gyenge pontjait. A "primer" bírálóknak a pályázatokról részletes írásos véleményt kell készíteniük, míg a "diszkussziós partnerek" csak szóban véleményeznek. Végül a bizottság titkos szavazással pontoz. A húszfős bírálóbizottság összetételét – a bírálatokkal együtt – megkapják a pályázók. De azt, hogy kik voltak a primer bírálók, nem tudhatja meg a pályázó, s – a magyar gyakorlattal ellentétben – nem is tudja meg.
Egyébként a bírálati munkáért csak minimális bérezés jár, valamint az utazás költségeinek térítése. Ennek ellenére a bírálók a hazai gyakorlathoz képest elképesztő alapossággal készülnek fel: az NIH bírálói közé tartozni szakmai megtiszteltetésnek számít.
A kutató által javasolt pályázati költségvetés csak a közvetlen költségekre vonatkozik. Ebből a kutató intézménye nem vesz le százalékot, hanem kemény tárgyalásokon évente vagy kétévente kialkuszik az NIH és az intézmény között egy rezsiszázalékot (intézménytől függően negyven-nyolcvan százalék), amelyet az NIH a közvetlen költségeken túl folyósít, és amelyet az intézmény központi adminisztrációja kap meg fenntartási és általános költségekre.
Amerikában a komoly orvos-biológus kutatók zöme az NIH R01 pályázati rendszer támogatását élvezi. Az NIH-pályázatok elnyerése – éppen amiatt, mert a pályázati rendszer objektív és kompetitív (a beadott pályázatok mintegy 15 százaléka kap csak támogatást) – döntő szempont az illető kutató előremenetelében az egyetemi
szamárlétrán, illetve az állandósított egyetemi állás (tenure) elnyerésénél. Általában a kutató pályázati sikeressége, publikációs teljesítménye az elsődleges szempont a kinevezésnél, míg például a tantermi oktatási gyakorlat megléte vagy hiánya nem az. (Számos egyetemen az oktatásra külön oktatókat vesznek fel, míg a sikeres kutatókat arra buzdítják, hogy azzal foglalkozzanak, amiben sikeresek: kutassanak, publikáljanak, és hozzanak további pályázati pénzeket az egyetemre.)
R01 birtokában a kutató gyakran kap jobb állásajánlatokat más egyetemekről: ha elfogadja, a pályázatot és az abból vásárolt műszereket minden további nélkül "viheti magával" új munkahelyére. Amerikában nem tekintik vándormadárnak, ha egy kutató átmegy egy másik egyetemre magasabb pozícióba, hanem éppen ez a hivatalos útja az előmenetelnek.
Hivatalos pályázati korhatár nincs: amíg a kutató produktív, és megfelelő a pályázat minősége, s elegendő új eredményt produkál a csoport, a pályázat folytatható. Ezt évente kell dokumentálni a négyéves projekt során. Viszont négy év múlva a pályázat lejár, és "kompetitív megújítás" szükséges, ami azt jelenti, hogy a sikeres pályázat megmérkőzik minden más újonnan beadott pályázattal is. Ilyenkor a régi motorosok semmilyen helyzeti előnyt nem élveznek. A korábbi pályázat akár még hátrány is lehet: ha például a bizottság úgy ítéli meg, hogy az előző időszak alatt az illető csoport nem produkált kellő színvonalú eredményeket, a megújítandó pályázat aligha kaphat támogatást. Számos olyan kutatót ismerek, aki már húsz éve sikeresen hosszabbítja meg pályázatait újabb és újabb ciklusokra, de olyanok is vannak, akik három-négy ciklus után elvesztették a támogatást.
Objektív és kiszámítható
Az NIH a világ egyik legjobban finanszírozott állami kutatási intézménye. Folynak az intézményen belül is jelentős kutatások, de az NIH összköltségvetésének mintegy fele – R01 és más pályázatok formájában – az amerikai egyetemekre jut. (A hazánkban és a többi volt szocialista országban máig fennmaradt akadémiai kutatóintézeti forma ismeretlen fogalom az Egyesült Államokban. Létezik ugyan egy Amerikai Tudományos Akadémia, de kutatási intézethálózata nincs, és nem foglalkozik állami kutatási pénzek elosztásával sem.)
A fenti R01 rendszer egy jól működő, objektív, kiszámítható kutatástámogatási szisztéma; egyszerű, áttekinthető felépítéséből és működéséből sokat hasznosíthatna a magyar tudománypolitika. A következő levélben az NIH felépítésével és működésével folytatom.
Szabó Csaba
kutató"
