" Dr. Tamás Gáspár Miklós filozófusnak, a filozófiai tudomány doktorának, kiemelkedő tudományos és oktatói munkássága, publicisztikai és közéleti tevékenysége elismeréseként" (Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetés 2005)
" Magyarország : Izland 34 : 33"
Belenéztem a ma reggeli TGM-be, továbbá megnéztem az Izland elleni meccset. Rövid poszt lesz.
Tamás Gáspár Miklós soha nem volt doktor, főleg nem a filozófiai tudomány doktora, oktatói és tudományos munkássága nagyon távol áll a kiemelkedőtől, gyakorlatilag alig létezett. 2005-ben, Gálvölgyi művész úr Kossuth díja mellett, ez is belefért. Ez így teljesen rendben volt.
Most elmagyarázta, hogy miért vagyunk (konkrétan én is) rasszista, sovén, etnicista taplók, eltartotta egy kicsit a kisujját, aztán kissé sértetten befejezte, mert még úgy írt volna valamit a fiatal Marxról.
Az izlandiak megnyerték a csoportjukat, olimpiai ezüstérmesek voltak Pekingben, bronzérmesek két éve az EB-n. Két sztárjuk, Sigurdsson és Palmarsson a tizenhétszeres német bajnok, háromszoros (pl. idei) európai kupagyőztes THW Kiel játékosai. Na, ezeket verte meg a magyar válogatott kétszeres hosszabbítás után.
Az a baj a kézilabdával, hogy ott nem lehet locsogni, mert akkor esetleg nagy sebességgel fog belénk szaladni egy Ingimundur Ingimundarson nevű ember és az roppant kellemetlen dolog. A kézilabdát nem lehet kidumálni, nem lehet megmagyarázni, érdektelen, hogy idézzük-e Buharint svédül. Felugrasz a levegőbe nyakadban egy egymázsás emberrel, aki szintén nem idézi Buharint svédül, ellenben kicsit meg akar ölni. Addig nem szabad leérni a lábadnak mielőtt belevered a hálóba a labdát. Nem bonyolult dolog. Csak nagyon, nagyon konkrét. Szeretem a kézilabdát.