A filmet és a politikust, mikor beszél hozzánk azért szeretjük, mert elvarázsol. Mert olyan szépen hazudik nekünk a valóságról. Szeretjük, ha erről a maga teljességében megismerhetetlen, sokszor dögunalmas, sűrűn kellemetlen valóságról egy kicsit megszépítve mesél, hangsúlyozva és elhallgatva, ahogyan azt illő. Ez egy eléggé síkos pálya, könnyű kicsúszni, meg is teszik időnként a nagy varázslók. A film például egyszer csak elkezd túl sokat varázsolni. A kilencvenes évek elején sokszor jöttem ki úgy a mozikból, hogy a statisztikát már egy kicsit sokalltam: átlag félpercenként egy hulla, öt raklap ellődözött lőszer, az Eiffel-torony, a Szabadság-szobor és a világ legnagyobb völgyzáró gátja egy forgatókönyvön belül felrobbantva, levelező tagozaton végzett színészek Stallonét megszégyenítő arcjátékkal hentelik végig az akciójelenetek koreográfiájától eltekintve egy buszjegyre is ráférő történetet. Ezt unta meg Lars von Trier, és alakította meg a Dogma95 nevű csoportot. Nem nehéz kitalálni, mire irányultak a törekvéseik: a filmművészet megmentésére. A rendező a hibás — mondták — mert önnön személyét, a filmkészítésben betöltött szerepét túlhangsúlyozandó elvtelen kompromisszumokat köt, és ez ellen — többek között — úgy léphetünk fel, ha a rendező nevét fel se tüntetjük a film végén.
Megfogalmaztak egy tíz pontból álló „tisztasági fogadalmat” — érthető, hogy a hollywooodi minden áron varázslás ellenhatásaként itt, a Dogma-mozgalomban, mert idővel mozgalommá vált, a puritanizmus az érték. Egy kamera legyen, az is kézi, a kamera menjen a szereplőkhöz, és ne fordítva, tilos a technikai varázslás, nincs trükk, nincs mesterséges világítás, hangot-képet csak egyszerre szabad venni, tilos minden felszínes cselekmény, és ugye (mint már mondtam) tilos feltüntetni a rendező nevét. Valamint:
Továbbá, mint rendező, esküszöm, hogy megszabadulok személyes ízlésemtől! Többé már nem vagyok művész. Esküszöm, hogy tartózkodom attól, hogy „művet” alkossak, mivel a pillanatnyit többre értékelem az egésznél. Elsődleges célom, hogy mind a karakterekből, mind a beállításokból az igazságot hozzam felszínre. Esküszöm, hogy erre fogok törekedni minden lehetséges eszközzel, akár a jó ízlés vagy esztétikai szemlélet árán is. Ezzel leteszem a Tisztaság fogadalmát.
Na, ez az utolsó pár gondolat fogott meg. Aki a pillanatnyit többre értékeli az egésznél, az ne alkosson „művet”. Nem értek a filmhez, én csak lelkes fogyasztó vagyok, szeretem a mozit, de magyarázni utálom. Nem tudom, hogy a Dogma-mozgalomnak mekkora hatása volt a filmművészetre, illetve nem tudom, hogy a mozgalom hatására-e, a Dogma-filmek sikerének betudhatóan-e, de akkor, abban az időben mégiscsak bekövetkezett valamiféle szemléletváltás. Mintha kicsit fogyott volna az egy percre eső felületes látványelem és mintha lett volna több történet és több színészi játék. Persze kész szerencse, hogy a filmet úgyis csak az áthallás miatt ráncigáltam ide, így vissza is térnék az áthalláshoz, ahhoz, hogy ki alkosson művet és ki ne. Valamint hogy milyent.
A politikus is mesél, próbál minket elvarázsolni és ehhez igyekszik megteremteni egy virtuális valóságot. Amivel önmagában még nem is lenne baj, hiszen hasonlókat mi magunk is teremtünk, időnként mi magunk is virtualizáljuk a saját valóságunkat, ezért vagy azért, például hogy ne legyen annyira szürke, vagy csak azért, mert úgy gondoljuk, hogy így könnyebb megküzdeni vele. Nevezd el a héjában főtt krumplit bundás gombócnak, a sült tököt kertészpecsenyének, mindjárt elviselhetőbb egy csöppet a nyomor. Az ilyen aprócskább virtuális valóság nem szokott komoly gondot okozni, hiszen elsőre néznek ugyan egy kicsit furcsán a vendégeim, amikor barátságosan rájuk kérdezek, hogy kérnek-e egy pohár lónyálat, de miután beazonosították, hogy miről is van szó, minden további nélkül tudnak viszonyulni hozzám és a kérdésemhez. A virtuális valósággal nincs sok baj akkor, ha átjárható. Ha a különböző halmazok elemeit minden további nélkül és konzekvensen megfeleltethetjük egymásnak. Ahol tudhatjuk, hogy a bundás gombóc az a héjában főtt krumpli, és ahol tudott, hogy a lónyál az az üdítő, ott komoly gond nem lehet.
Probléma akkor van, amikor ez a megfeleltetés nem működik. Legszebb, amikor se oda, se vissza. Szerintem nem lenne semmi baj azzal, hogy Matolcsy újraiparosítást mond, ha lehetne tudni — és ez a „lehetne tudni” konzekvens lenne — hogy ilyenkor valójában ezt gondolja: megemelem két százalékkal az áfát. Kicsit ugyan macerás lenne megérteni, kicsit olyan lenne, mint idegen nyelvről fordítani, de megérné, mert az ember tudna hozzá viszonyulni. A nagyon nagy gond, hogy a lehorgonyozatlan virtuális valósághoz nem lehet viszonyulni. Jön egy IMF, ő azzal van, hogy egy európai országnak kormánya, parlamentje, jogrendje, és egyéb ilyen, a liberális demokráciákra jellemző, ismert és megérthető valamije van, amihez, nem győzöm eleget hangsúlyozni: lehet viszonyulni. Erre fel mit talál: nemzeti ügyek kormányát, nemzeti együttműködés rendszerét, alaptörvényt és szabadságharcot.
Vakarja erősen a fejét: na most, én, a belga hová álljak, csesszétek meg?
Nincs szótárprogram, amivel ezeket a fogalmakat le lehet fordítani, mert nincs is semmiféle megfeleltetés. Nincs olyan függvény, amelyik a virtuális világ „szabadságharc” nevű fogalmára egyértelműen és szimmetrikusan meg tudna feleltetni egy másik fogalmat a nem virtuálisból. Mondhatná a kedves olvasó, hogy de hiszen olyan ez, mint amikor az eszkimó fókavadász beszélget egy maori törzsfőnökkel, mindegyik a saját nyelvén előadva a mondandóját. Nem olyan, mert egyrészt ott legalább megvan az a boldog tudatlanság, hogy még csak a szavakat sem értik, másrészt pedig ha lenne rá igény, akkor kettejük fogalmait egy kis technikai segítséggel (tolmáccsal vagy közvetítő nyelven) mégiscsak meg tudnánk feleltetni egymásnak, és lennének ugyan nehézségek, de a dolog működne. Ezzel szemben a nálunk meghonosodott virtuális valóság fogalmai semmilyen segítséggel nem konvertálhatóak a világban is használható fogalmakká.
Tisztasági fogadalom kéne ide is, sőt, tisztasági törvény. Bárki, aki az államtól akár csak egyetlen forint jövedelmet is húz, azt kötelezzük fogadalomra, és automatikusan helyezzük a törvény hatálya alá! Szankcionálni kéne a fogalomszennyezést. Aki a liberális demokrácia intézményrendszerei helyett nemzeti együttműködés rendszerét említ, arra a Fogalomrendészeti Hatóság helyben kiszab egy ötvenezer forintos bírságot. A „megvédés”, ami úgyszintén értelmezhetetlen, érjen százötvenezret. A mozdonyhorgony tilos, olyannyira, hogy a tarifája legyen alkalmanként háromszázezer. Az így befolyt pénzeket igazságosan elosztjuk. Az ötlet kitalálója kapjon húsz százalékot, amit egy külön végrehajtási rendeletben szabályozottak szerinti módon szétoszt éttermek és egyéb, étel és ital fogyasztását kulturált körülmények között lehetővé tevő intézmények között, a maradékból pedig létrehozzuk és működtetjük a Hülye Ötletek Minisztériumát. Örökös miniszter címet adhatnánk Matolcsy Györgynek, a középkori agysebészet kiemelkedő kutatójának. Hermetikusan le is zárhatnánk, hogy egy ideig lehetőleg már ne jöjjön ki több hülye ötlet. Egy érthető, átlátható, a hozzá viszonyulást lehetővé tevő valóságban, hülye ötletek nélkül szerintem egészen jól elboldogulnánk.
A végére nem is maradt más, jöjjön egy Oakeshott-idézet a nemzetről, a valódi hazafiságról, az igazi konzervatív értékrendről:
A kis kukac életében először mászik ki a szarkupac tetejére. Elkerekedett szemmel néz körül.
— Apa, mi ez a csodálatos zöld szőnyeg itt körülöttünk?
— A fű, kisfiam.
— Hú, de gyönyörű. És mi ez a sok-sok pompázatos kék a fejünk felett?
— Az ég, mi lenne?
— Azta! És az a fényes korong, amelyik olyan finoman melegít és olyan szépen világít?
— Haggyál már, mi lenne, az a Nap!
— De apa, én nem értek valamit. Ha itt fent minden ilyen csodaszép és minden ilyen kellemes, akkor miért élünk mi mégis a szarban, lent?
— Kisfiam, azért, mert ez az igazi hazafiság!
