...majd ennek a kis szösszenetnek a végén lehet olvasni.
Már megint színházban voltam. Már megint egy mai magyar kortárs drámát láttam. Már megint a Nemzetiben. Igen, olyat, ami miatt nyíg a középszer.
Nem vagyok kritikus, nem írok kritikát. Az előadás – a színpad botrányos akusztikája ellenére- zseniális. Párját ritkító a második felvonás díszlete, Kulka János játéka- honnan a fenéből tanulta meg azt a mosolyt, amit idáig csak szocreál festményeken és 30 évvel ezelőtt, művelődési ház-avatókon láthattunk? Alföldi lelkésze szinte szavak nélkül mond el mindent a korabeli állapotokról, a jelenről és úgy gondolom, hogy sajnos a jövőnkről is.
Az Egyszer élünk azon nagyon kevés darabok közé tartozik, amik kevés szóval és utalva, de tökéletesen írják le mai magyar társadalmunkat. Anélkül, hogy akár egyetlen egy perc is a jelenben játszódna.
Évekkel ezelőtt olvastam a darab alapjául szolgáló Mong Attila könyvet- hálás voltam neki azért, hogy megírta. Az események a közvetlenül a háború utáni Magyarországon játszódnak. Vidéki előadáson a társulat a János vitézt adja elő, ahol az arra sodródó orosz katonák kikezdenek a nőkkel, mire a társulat és a közönség, annak rendje-módja szerint, elagyabugyálja őket. A következmény: Az oroszok másnap visszajönnek és egész társulatot elviszik a gulágra...
Ahogy Mongnak, úgy ma hálásnak kell lennünk Mohácsiéknak is azért, hogy darabot csináltak a könyvből. Annyira ismételjük a történelmünket, annyira nem tanulunk semmiből, annyira piti, hazug önáltatók vagyunk, hogy elég csak felidézni a múltbeli eseményeket- persze a megfelelő tudással és humorral- és rögtön itt találjuk magunkat a fülkeforradalom hazájában.
És akkor a fordítva elsülő pisztoly következik szakmai-pletyka forrásból:
Hálásnak kell lennünk Kerényi Miklós Gábor igazgató úrnak, aki a pécsi és a székesfehérvári színházakkal ellentétben a Nemzeti Színháznak nem adta oda a Csárdáskirálynő jogait. Ez került volna ugyanis bemutatásra idén februárban az Egyszer élünk helyett.
Köszönjük!
