-Tessék, ezt nézzed meg, ezt! Nézzed és mondjad meg nekem, hát szabad ilyent???
Nézem a fényképet, nagyon nézem, és próbálok rájönni, hogy mit is kéne mondanom, tévednem nem lenne jó, mert nagyon érzékeny ember, művész, ami még nem akkora baj, de magyarul nem túl jól beszél, pedig majdnem annyi ideje él Magyarországon ahány éves vagyok, és mégis. Sajnos előtte is kényes témák voltak terítéken, túl sok és túl töményen ahhoz, hogy egy művészembernek ne fogyjon el a rám, minden jóízlés híján lévő vakegérre kiutalt türelme, már érzem, hogy az elkövetkező hónapokban megint nem fog megismerni az utcán, persze ettől én még kedvelni fogom - művészember, nem tudom, mondtam-e már - szóval nálam ez még belefér.
Nézem a fényképet, Hajóson készítette, a híres és neves pincesoron.
- Nézzed villanydrótokat és randa oszlopokat, hát lehet ilyent? Így elcsúfítani szép épületeket, ilyent még nálunk, Szíriában se csinálnak! – a többit borítsa a feledés hálás homálya, egyre érthetetlenebb magyarsággal ostorozza azt a bizonyos lelki mackónadrágunkat egy szír ember, aki magyar is, de csak afféle hígmagyar, mert neki fontos, hogy ami történetesen magyar, az szép is legyen. Meg jó. És ha jó, akkor már szép is, mert az még Szíriában is phűűű, hogy valami jó, de nem szép. Nehéz ezekkel a művészemberekkel.
Nem ma zajlott ez a kis diskurzus, hanem még valamikor a harmadik köztársaság idején, Orbán ment, Medgyessy jött, vagy már Medgyessy ment és Gyurcsány jött, tényleg nem emlékszem pontosan, így működik a fejem, ilyen fontos dolgok nem maradnak meg benne, csak ez a sürgönypózna-erdőkről pókhálószerűen lecsoffadó kábelrengeteg, de az nagyon. Hosszú évek óta figyelek erre, azóta továbbfejlesztettem, van ám már rá elméletem is. Ez egy ilyen ország: ahol egy ostoba, félanalfabéta, rendszerfüggetlen seggnyalóból lehetett köztársasági elnököt csinálni, ott nekem is lehet elméletem, vita lezárva.
Az út az kell, muszáj, út nélkül ma már nem lehet, illetve ahol lehet, ott nincs is út, erről tudnék mesélni, de ez most egy másik mese, szóval út kell, valamint ház is kell. Muszáj. A házba kell delej, kell telefon és elengedhetetlen a kábeltévé is. Ezek szükségszerűségek, nem mellékesen jó dolgok is, de szépnek, na annak már nem kell lennie. Amint hogy az út széle és a ház töve közötti rész sem egy szükségszerűen funkcionális valami, tehát az nem kell. Lehet, szabad vele nem törődni, de nem életbevágó.
Olyan is.
Tegyen egy próbát a kedves olvasó! Ha olyan a sorsa, hogy sokat utazgat Magyarországon, próbáljon meg erre is figyelni. Nézze az út szélét egy-egy vidéki településen - falu, város többnyire mindegy is. Figyelje meg, hogyan dolgozták el az út szélét. Mintha ökör húgyozta volna az út peremét: hol az aszfalt folyik egy arasznyit a porba, hol a por két arasznyit az útba, és mindezt nem ám csak síkban, elvégre a felnijavítóknak is élniük kell valamiből.
Ami számomra nagyon szomorú, az az, hogy ez nem ám afféle kis tisztes szegénység, ez van, csórók vagyunk, mit tegyünk, hanem hosszú évek tapasztalata alapján kijelenthetem, hogy nálunk ez a koncepció. Nekünk ez így jó: a muszáj-rész letudva, a többi nem érdekes. Nézzen meg a kedves olvasó jártában-keltében vidéki boltokat, útszéli éttermeket, cukrászdákat: eleve úgy tervezték őket, hogy aki autóval meg akar állni, az csak úgy, pőrén lehúzódik az útról. Rá a susnyásra, a porra, a sárra, ami van. Az igényesség netovábbja az, amikor pár év után a kitaposott részt tessék-lássék módon felszórják sóderral.
Különösen így, tél végén, tavasz elején élvezetes. Végigdönget egy teherautó vagy egy busz a falun, és száll a por, de annyira, hogy még a teve is maltert köpne tőle. Autót mosatni nem érdemes: mire hazaér vele az ember, koszosabb, mint volt: Éljen az entrópia, egyszer majd csak beáll valami egyensúly: a kosz is elkezd előbb-utóbb kopni, mint ahogyan cipőből is célszerű valami könnyen leslagolható változatot beszerezni, télvíz idején pedig gumicsizma, időnként gólyaláb.
No és a drótok. Földbe ásott bűnranda betonkoloncokhoz hozzásrófolt sürgönypózna-szerűségek, de annyira oldszkúl, hogy ha Butch Cassidy mászna le róla kezében egy erővágóval az se lepne meg picit se. Persze ez akkor az igazi, ha az út mindkét oldalán van belőle, és a kábelek úgy szövik át az út fölötti részt, hogy egy kényszerleszálló kisrepülőt megfogna, mint cirkuszi háló a triplaszaltót elvétő artistát. Jelentem, ez funkcionálisan is pont annyira silány, mint kinézetileg. Ha fúj a szél, ha esik az eső, vagy ha nagyon meleg van, szóval szinte mindig, egész évben olyan szinuszos az áram, mint a kék villogó a rendőrautón: most világít – most nem – most világít – most nem, szeretik is a gépek.
Járda. Na, az vagy nincs, vagy ha van, olyan is. Mivel árok, vízelvezetés úgyszintén inkább nincs, mint van, vagy ha volt, akkor három év alatt betemetődött, mert az már csak olyan, fogja magát és betemetődik, ki érti ezt, szóval a járdán leginkább az a víz áll, ami az útról nem tud hová elfolyni, ennek meg rövid időn belül az lesz a természetes folyománya, hogy a járda szétfagy, szétporlik, mintegy egységes egésszé lényegül az út széle és a ház fala közötti rész. Valami furcsa massza, mintha kifejezetten úgy lett volna gyúrva trehányságból, igénytelenségből, a szépérzék teljes hiányából és különleges elvárásként még az is játszhatott, hogy ha már bűnranda, akkor legyen funkcionálisan is silány.
Órákig tudnék még erről beszélni, de minek. Valahogy mindig úgy adódik, hogy mi, kollektívan csak olyasmikhez érzünk affinitást, amit muszáj megcsinálnunk, no meg a lényegtelen dolgokhoz. Ki S8-as Audin száguld fölötte, annak térkép e táj, így érthető, ha olyan rettenetesen fontosnak látszó dolgokkal foglalkozunk, mint az ország átkeresztelése, preambulumok, obskúrus tanok implementálása valamiféle alkotmány nevű rétestésztába, mérjük az eget és bólintunk: ide kéne még egy kis magyarságismeret, alapvetően megerősítve. A lényegtelen és a muszáj között viszont alig van valami. Mert rendben, legyen ez az aktuális hájp, hívjuk magyarságismeretnek, legyintsünk, de mi lenne, ha 
tovább lépnénk? Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a magyarságismeretnek inherens része az igényesség, ami hogyan is mondjam finoman, szóval ami mintha manapság megerősítésre szorulna. Alapvetően. Annyira alapvetően, hogy erről szerintem vitázni se nagyon érdemes, hanem a hogyanról kéne. És persze arról is, ami leginkább a hatalomra tartozik: miből.
Milyen érdekes, hogy ez a mostani hatalom pont ilyesmikről nem szeret beszélgetni, a „hogyan”-ról és a „miből”-ről. Elég nekünk annyi, hogy ők majd tudják, meg fogjuk látni, nem kell félnünk, jó lesz. Emlékeznek? Régebben a koronahurcolástól, a zászlóadományozásoktól és a május negyvenig viselt kokárdától várták, hogy jobb legyen. Ma – főleg vidéken – kirakják a rovásírásos (apa, mi van arra a táblára írva cirill betűkkel?) helységnévtáblát, és attól várják. Naponta háromszor megváltják a világot, de gyufát se tudnak gyújtani. Ha így megy tovább, nem törődöm vélük. Magyarságismeretileg meg pláne nem. Minek?
