Hétfőn a gyerekeim kétharmadával megnéztük, hogy miért forr az arab világ. Káeurópai szutyoksötét lelkemből egyből kitüremkedett, hogy a szervező, a jó nevű Jövőképp - Fiatalok Magyarországért! Egyesület az vajon kinek a mije lehet, de hát az vesse rám az első akármit, aki kellően idős, és nem az az első automatikus gondolata, hogy jó, jó, de mi lehet emögött?
Mindegy, lépjünk ezen túl, sőt, magán az előadáson is túllépnék, mert többet sokkal nem érdemel. Volt három előadó. Egy joviális obsitos, aki elmondta, hogy sem nem szakterülete, sem érteni nem ért hozzá, tehát minden adott, hogy negyedórás időtartamban obskúrus hülyeségeket mondjon az arab világ viselt dolgairól, és lőn. A kettes számú előadó a féltudású magyar elitet parodizálta, valami eszméletlenül hitelesen: a témához saját bevallása szerint ő sem ért, de mivel önreflexiója szerint ő egy Afganisztán-szakértő — ami valahol kicsit az univerzális zseni fölött van, de még éppen nem ő a Jóisten — tehát ő is előadhat bátran. Illetve előadhatna, ha veszi azt az aprócska törődést, hogy legalább úgy nagy vonalakban felkészüljön, de nem vette. Így kaptuk a szokásos koktélt: sztorizás, figyelve arra, hogy a témához még csak köze se legyen, plusz némi, a témához kötődőnek tűnő rizsázás, nyakon öntve az egész jó adag önfényezéssel, tényleg haggyuk, a lényeg, hogy az egyedül kompetensnek tűnő harmadik előadót, Csicsmann Lászlót a végén már alig hagyták beszélni. Nem maradt idő, de akkor meg mi a lóhimbáért pocsékolták el az idő kétharmadát a semmire? Áhh, tényleg lépjünk túl...
Hanem ez a járadékgazdaság, amiről Csicsmann ejtett pár mellékesnek tűnő szót, ez elgondolkodtatott. Cuki arab monarchiák biznice: odaadják kitermelésre a föld kincseit azoknak, aki értenek is hozzá, amiért cserébe kapnak valamiféle százalékot, amiből jól megélnek a luxusmárkákat gyártó vállalkozások és a békesség végett a népnek (ők a zemberek, junó) is juttatnak valamiket, boldogításilag. A nép (a zemberek) pedig boldogak, amikor pedig mégsem, akkor vagy közéjük lövetnek, vagy juttatnak nekik egy picivel többet azokból a járadékokból, a luxusmárkákat gyártók legnagyobb bánatára.
Ez a módszer eléggé jól illeszkedik a félfeudális-törzsi társadalmak elvárásaihoz és felfogóképességéhez, de mindenképp jobban, mint az a liberális demokráciákra jellemző technológia, amely szerint az állam a nép (a zemberek, hátha a fidesz is olvassa) akaratából létezik, és a működését is a nép finanszírozza, lemondva ennek érdekében megtermelt jövedelmének egy igen jelentős hányadáról. Ez utóbbi ugyanis mindenképpen egy szimmetrikus viszonyt tételezne fel: én, a nép, a polgár, a zemberek kvázi a vevő, a megrendelő vagyok, az állam pedig szolgáltat a pénzemért cserébe. A járadékgazdaságban nem: ott örüljek annak, amit a hatalom birtokosa nekem visszacsurgat-csepegtet.
Orbánék Magyarországon mintha valami ehhez hasonló járadékgazdaságot építgetnének kifelé.
A képlet egyszerű: nem szívesen fizetünk adót, mert egyrészt még mindig nem magyarázta el nekünk senki hihetően, hogy miért is kéne nekünk adót fizetnünk, másrészt pedig akik még érteni is vélnék a lényegét, elvesznek a részletekben, és valami apróságon bedurcizva bátran felvállalják, hogy na, ők aztán ENNEK az államnak egy fillért se! Mellékszál ugyan, de szerintem érdekes: ezek az emberek annyira azért nem durciznak be az államra, hogy a szolgáltatásait is undorral visszautasítsák, ezért ez az önérzetességük körülbelül annak a vendégnek az öntudatosságára hajaz, aki az étteremben szárazra nyalja a tányért, majd felháborodottan bejelenti, hogy nem fizet, mert ehetetlen volt az étel. És ezt hetente háromszor. Mellékszál lezárva, vissza a fősodorba: szóval polgár államnak nem fizet, mit lehet tenni? Látni, hogy polgár ezzel szemben eszelősen fogyaszt, tehát akad olyan szereplő, akinek lelkesen odaadja a pénzét, és erre még biztatni se kell olyan nagyon.
Mi a teendő hát? Oda kell adni az ehhez értőknek a népet művelésre, és ezért járadékot szedni, amiből valamennyit vissza kell juttatni a zembereknek, egy igen jelentős hányadot pedig arra kell fordítani, hogy lehetőleg ne túl sűrűn forduljon elő az a forgatókönyv, amikor lövetni kell közéjük, mert az erre mifelénk enyhén ciki. Ettől a luxuscikkek gyártói picit szomorúak, mert ha bátran lehetne lövetni, az nekik jobb lenne, de annyira azért mégsem — legfeljebb mifelénk nem a Rolls Royce fogy, hanem az S8-as Audi.
Kiadja tehát a hatalom a népet gebinbe’, a teszkók és a telefonszolgáltatók elkezdik az aratást, a nép nekik boldogan odaadja azt a pénzt, amit az államnak nem adna oda (olvastam, hogy volt olyan év, amikor csupán emelt díjas sms-re tízmilliárd fölött költöttünk), a hatalom pedig ebből a pénzből legelső körben is elhiteti a néppel, hogy ezt nem ám tőlük vette el, hanem a gaz multik extraprofitjából. Persze figyelni kell, mert nem mindenki akar morgolódás nélkül parírozni a hatalomnak: na, ezért kell a beszedett járadékok jelentős részét ezeknek a renitenseknek az üzembiztos és lehetőleg preventív kiiktatásába feccölni. Uralni kell a médiát, ki kell alakítani a mindenféle korporációkat úgy, hogy teljesen egyértelműek legyenek a viszonyok: aki nem akar önként, lehetőleg preventíven parírozni, annak annyi, az kibeleztettetik, hetedíziglen.
Működőképesnek látszik, sajnos. Túl sok tényező adott hozzá: a félfeudális-törzsi viszonyokat tükröző társadalmi attitűdök, a liberális demokráciákra jellemző attitűdök erős elutasítottsága, a szimmetrikus viszonyok helyett a hatalmiak intenzív kedveltsége és nem utolsó sorban az egészet zseniálisan meglátó és gátlástalanul kihasználó uralkodó is adott. Lehet örülni. Hogy ebből hosszabb távon megint igen jó eséllyel iszonyúan rosszul jövünk ki? Ugyan már! Ezer éve nem érdekel minket az a bizonyos hosszú táv, öreg kutya meg kinek tanuljon új trükköket?
