Apránként kezd azért körvonalazódni. Nem, nem a gazdaságpolitikát illetően, illetve a fene tudja, nem vagyok én kötvényüzletág-vezető, most inkább a társadalompolitikáról beszélnék, ahhoz ugye mindenki ért, alanyi jogon.
Ami a rendszerváltás után volt, az olyan igazi magyarosra sikeredett: kicsit savanyú, kicsit sárga, de boldogok voltunk, mert úgy tűnt, hogy valami csodálatosat alkottunk, naja, ha valakinek az a pálya, hogy a Ceausescut éppenhogy túlélt Romániához képest éltanuló, akkor bizony tűnhetett is úgy, joggal.
Holott az akkori társadalompolitika valójában a problémák szőnyeg alá söpréséről, jobb esetben valamiféle cinkos összekacsintásról szólt. A rendszerváltás veszteseivel összekacsintottunk, ó, hogyne, menjetek csak nyugdíjba, rokkantosítsátok magatokat futószalagon, egészen rövid távon ez majd úgy fog látszani, mint egy megoldott probléma, a többi meg nem érdekes. A szociálpolitika lényegében véve arról szólt, hogy a vesztesek potyázgathatnak egy kicsit ha cserébe elfogadják, hogy ők bizony le vannak írva, ők a rendszerváltás kálója, nekik itten már csak egyetlen szerep jutott: szíveskedjenek minél hamarább kipusztulni, mint a dinoszauruszok.
Ez nem igazán jött össze, sőt, inkább az lett, hogy a potyázást sokan olyanok is megkedvelték, akik amúgy némi egészen finom kényszer hatására bírtak volna önállóan is boldogulni. A társadalompolitika egyik fő eleme, a szociálpolitika talán éppen pont ettől pusztult meg: idővel annyi ember annyiféle problémája lett belehazudva a szociálpolitikai alrendszerekbe, hogy az már egy idő után a felületes szemlélő számára is sokkal inkább tűnt egy virtigli szocialista (kádári, leginkább) rendszernek, mint egy, a liberális demokráciákra jellemző alrendszernek.
Szociálpolitika címszó alatt visszaépítettük a kádári szocializmust, zágsón.
Ami egy nagyon barátságos kis akolmeleg rendszer, csak egy a gond, nem könnyű rá finanszírozót találni. Illetve nem csak egy, van ott több gond is, például az, hogy ez a fajta szociálpolitika leginkább a probléma, a hátrányok konzerválására jó, ami egyik irányból nézve elfogadhatónak tűnik (nem lesz sokkal rosszabb a legrászorultabbaknak), de ha azt nézzük, hogy lesz-e ettől jobb, oldódik-e meg ettől valamilyen mértékben legalább a probléma, akkor már nem is tűnik annyira barátságosnak ez az egész. Pláne, ha a finanszírozhatósága is megkérdőjeleződik, és az sajnos időnként megkérdőjeleződik. Most mintha éppen időnként lenne.
A kitörés egyik lehetséges csapásiránya a társadalompolitika egy másik igen lényeges komponense, a kultúrpolitika, közelebbről a közoktatás nevű célszerszám rendeltetésszerű használata lehetett volna. Ha megnézzük a számokat, akkor azt látjuk, hogy a társadalmi státusz és a megszerzett legmagasabb végzettség között igen erős a korreláció. Akinek nincs legalább középfokú végzettsége, annak jóval nagyobb az esélye arra, hogy éppen hogy csak tengjen-lengjen a munkaerőpiacon, időnként csurran-csöppen némi alacsony presztízsű munka, idényjelleggel vagy feketén, akinek pedig még a nyolc osztályt sem sikerült abszolválnia még rosszabb, közülük kerülnek ki azok a tömegek, ahol egy-egy családban lassan már a harmadik generáció születik bele a munkanélküliség, a teljes kilátástalanság szociális mintájába.
A közoktatás egyik funkciója az lenne, hogy ezt a probléma-újratermelést megtörje. Hogy a képzetlensége miatt hátrányos helyzetben lévő szülők gyerekét is hozzásegítse legalább egy középfokú végzettség megszerzéséhez, ami a statisztikák szerint mintegy alapkövetelménye a kitörésnek. Sajnos a közoktatásnak ez a funkciója igazoltan nem működik. A rendszer képtelen arra, hogy a hozott hátrányokat ledolgozza, a képzetlen, hátrányos helyzetű szülők gyerekei a középiskola során szépen megbízhatóan lemorzsolódnak, ha bónuszként még romák is azok a bizonyos szülők, akkor még inkább.
A középiskolát 2006 őszén elkezdő ezer gyerekből 2009-re 66 gyerek teljesen eltűnt a közoktatás rendszeréből, lemorzsolódott végérvényesen. Ha csak a iskolázatlan szülők gyerekeit nézzük, akkor ott már 188 gyerek morzsolódik le az ezres mintából, míg ha a szülő iskolázatlan is és roma is, akkor 436 a lemorzsolódott gyerekek száma. Nagyon sokat és hosszan lehetne beszélgetni arról, hogy ennek milyen okai vannak, de mára ez a diskurzus értelmetlenné vált.
Orbán Viktor azzal a javaslatával, hogy az iskolakötelesség korhatára legyen inkább 15 év valójában azt ismerte be, hogy képtelenek vagyunk úgy működtetni a közoktatás nevű alrendszerünket, hogy az a fent vázolt funkcióját betöltse. Persze ezt így kimondani nem fogja, de hát nem is az egyenes, őszinte beszéd az, amiért Orbánt kedveljük.
A kétsebességes Európa mintájára Orbán meg akarja teremteni a kétsebességes Magyarország modelljét. A közoktatásból a 15 éves korhatár kodifikálásával szinte deklaráltan is száműzetik a fent vázolt funkció, tehát aki amúgy is motivált von haus aus az maradhat, aki pedig nem, azt bátran és öntudatosan ki lehet vágni a hóra. Mi lesz velük?
Közmunka keretében lehetőségeket kell biztosítani a romáknak valamint a szakképzetlen munkavállalóknak az építőiparban, a mezőgazdaságban.
Sokat vakartam a fejem ezen, kérdezgettem, hogy utánaszámolt-e ennek valaki? Megnézte-e bárki is közelebbről az építőipart, a mezőgazdaságot abból a szempontból, hogy vajon mennyire alkalmasak/készségesek ezek az ágazatok arra, hogy százezerszám szívjanak fel szakképzetlen munkaerőt? Felületesen szemlélve úgy tűnik, hogy ezekben az ágazatokban is az innováció részben éppen pont az élőmunka, azon belül is a szakképzetlen munka kiváltására irányul. Hol vannak hát a számok, a kutatások, a konkrétumok, amelyek alátámasztják, hihetővé teszik, hogy igenis kész és képes ez a két ágazat arra, hogy akár közmunka keretében is tömegesen biztosítsa azt a bizonyos lehetőséget?
Az a gyanúm, hogy rossz irányba bizonytalankodom. Nem hinném, hogy ezt a problémát komolyan kezelni szeretné az orbáni vízió, sokkal inkább tűnik úgy, hogy ez inkább egy kőkemény ideológiai alap lesz a kétsebességes Magyarország víziójához: tessék, mi itt kínáljuk a lehetőséget azoknak, akik önmaguktól nem tudnak boldogulni, de hát mit tehetünk mi arról, hogy ezek nem akarnak élni vele? Ilyenek ezek, genetikailag, de hát ezt tudtuk mink eddig is, kacsintás.
Nem mondom azt, hogy ez ne lenne egy legitim vízió, még ha ez a legitimáció nem is a klasszikus módon keletkeztetett legitimáció, hanem sokkal inkább forradalmi, de azt igenis mondom, hogy ez a rövid távú megoldás (tételezzük fel, hogy mégiscsak megold valamit) hosszabb távon újabb és igen súlyos problémákat keletkeztet.
Mely problémákra nem biztos, hogy elégséges válasz lesz a Büntető Törvénykönyv szigorítása, a büntethetőségi korhatár tervezett leszállítása és az olyan, amúgy első blikkre érthetetlennek tűnő intézkedések bevezetése, mint az, hogy a műsorszolgáltatók hány percentnyi adásidőt pocsékolhatnak el a bűnözésről való beszámolással.
Öröm olyan korban élni, amikor a közpolitika konzekvensen rossz és még rosszabb válaszokat ad a kihívásokra.
