1982-ben mutatta be a londoni Nemzeti Színház Oscar Wilde Bunbury (The Importance of Being Earnest) című vígjátékát. A rendező Peter Hall volt, a Nemzeti Színház akkori művészeti vezetője, aki amúgy Sir Lawrence Olivier utódja volt ezen a poszton. Lady Bracknell szerepét Judi Dench játszotta, Algernont Nigel Havers (őt a Tűzszekerekből ismerheti a magyar néző), Jack Worthingot pedig Martin Jarvis (ő volt Jon Forsyte a Forsyte Saga-ban).
Egy Lucy Bailey nevű rendezőnő (ő rendezte azt a Titus Andronicust a Globe Színházban, ami annyira véres volt, hogy tucatnyi néző elájult a darabtól) a már hetvennégy éves Jarvist és a hatvannégy éves Haverst kérte fel egykori szerepeik eljátszására (húszas éveik végén járó embereket alakítanak), Lady Bracknell az a Sian Phillips volt, aki a Dűnében az öreg papnőt játszotta (tavaly egy másik előadásban David Suchet (!) játszotta el Lady Bracknellt).
Ma (valójában tegnap) este a manchesteri Lowry színházban játszották a darabot és volt szerencsénk megnézni. Fél hatkor indult egy busz az egyetemről, éjfélre otthon voltunk.
Ez Manchester egyik legreprezentatívabb része (a salfordi móló), egészen közel az Old Traffordhoz. A színház és környéke, elsősorban a víz közelsége miatt, a budapesti Nemzeti Színházat idézi, persze a politikai hisztéria nélkül.
A brit színház a színházról szól, és ha Magyarországon is a színházról szólna a színház, akkor nem lenne olyan nagyon más, mint az itteni. Sok minden nem lenne olyan nagyon más, ha nem tennénk tudatosan tönkre. Egészen jó kis ország lehetne Magyarország, ha nem vágyódna arra, hogy egy darab szar legyen. Ez csak úgy eszembe jutott erről az egészről.
