Önös szakmai érdeklődésből megvettem a Jégkorszak című könyvet. Néhány éve próbálkozom a Föld széndioxid- (pontosabban: szén-)háztartásának megértésével. Nagyon messze vagyok a céltól, tán meg se közelítem soha, úgyhogy ilyen írásomat nem olvashattátok még, és jó darabig alighanem így is marad. Mindenesetre általános tapasztalatom, hogy semmiből se lehet ezt olyan hatékonyan tanulni, mint a jól megírt ismeretterjesztő művekből — ráadásul azoknak a hivatkozásai is korrektexoktak lenni. Nagy beruházásról lévén szó, megnéztem a szerzők nacionáléját — már csak azért is, mert a szokásos fülszöveg helyett ezt tüntette föl a kiadó. Meggyőző nevű intézmények (Kolorádói Egyetem, University College of London, liverpooli John Moores Egyetem) professzorai; szerkesztette Brian Fagan, a Kolorádói Egyetem tudományos munkatársa (itt kellett volna gyanút fognom?).
Kiadó: Nevelős Orsolya Stefanie,
fordító: Major Kathi Veronika,
az utószót (amelyben a könyv tartalmára vagy szerzőire egy betű se utal) dr. Juhász Árpád írta,
olvasó szerkesztő (így, két szóban): Gujdár Noémi.
192 illusztrációval, amiből 160 színes kép. No hát legelőször arra kellett rádöbbennem, hogy a „magyar” szöveg mellé ezek a képek igencsak kellenek. Amikor — nem túl sokat gatyázva, már a 8. oldalon — sikerült a kálium helyett „potasszium-argon” kormeghatározó módszerről értekezniük, még jól elvoltam kép nélkül. De aztán a 101. oldalon előkerültek az elejtett állatok feldarabolására (vágóeszközként) használt „kőbalták” — ráadásul olyan kőbalták, amelyek közül sokat „sosem használtak, vagy néhány használat után eldobták őket’” — és ekkor már igencsak kellett az illusztráció. Ki is derült, hogy John Hoffecker egyáltalán nem a kőbalták, hanem a szakócák készítéséről, használatáról és elterjedéséről értekezik hosszasan. Tisztességesebb kiadóknál az olvasószerkesztő azokhoz a fogalmakhoz, szövegrészekhez, amikhez nem ért (ezek csak példák voltak: a tömeges fordítási hibák alapján Gujdár Noémi számára ilyen lehet kötet teljes tematikája) szakmai lektorokat kér fel.
A hanyagság és slamposság azonban nem csak az ilyen, elszigetelt esetekben érhető tetten: mondhatnók ezt akár a magyar kiadvány vezérfonalának is. Ezt ismét csak egy példával illusztrálom: „Az utolsó jégkorszak idején összesen 45°millió°km2 volt a jégpajzsok összterülete, ma ez a szám csupán 15,7°m2” (70. old.). A műben megtalálhatjuk a Word helyesírás-ellenőrző mechanikus használatának már-már kötelező jellegű típushibáit (’kellet, mellet’ stb.) megfejelve olyan, egészen eredeti félreértésekkel, mondatfűzésekkel, mint pl. „A maradványokból ugyanis egy olyan emberfa anatómiáját őrzik, amely inkább a trópusi övezetben érezhette otthon magát, és a jégkorszak hidege komoly veszélyekkel fenyegette.”
Azt gondolhatnátok, ennél rosszabb már nem jöhet, pedig igen: a magyar kiadás „színvonala” méltó az eredetihez.
Rossz érzéseim a 35. oldalon kezdődtek, amikor a szerzők James Croll autodidakta skót tudósról szólva úgy vélték: attól, hogy ő neves csillagászok eredményeire alapozva elkezdte számítgatni a Föld keringési pályájának hosszú távú változásait, amatőr matematikussá vált. Aha: tehát aki tud számolni, az matematikus. Az, hogy a szerzők (és szerkesztők) nem tudnaxámolni, a következő oldalon vált nyilvánvalóvá, ahol kiderült, fogalmuk sincs róla, hogy bármely görbeszakasz összerakható véges számú (és eltérő hullámhosszú) szinuszgörbéből úgy, hogy ezek egyikének se kelljen semmiféle konkrét jelentést tulajdonítani — márpedig az ő nagy kedvencük, Milanković pontosan ezt tette. Ezért aztán a 38. oldalon megállapítják ugyan, hogy (a radioaktív izotópos kormeghatározó módszerek bevezetésével) „Milanković elmélete kártyavárként omlott össze”, de két oldallal később már ismét ő a fő hivatkozási alap. Ez a deréxerb ember a mi szerzőink „értelmezésében” azt mondta ugyanis, hogy „a magasabb szélességi körökön a Föld tengelyferdeségének változása a kb. 41 ezer éves ciklusosságot mutat, míg az Egyenlítőnél egy-egy ciklus csupán 22 ezer évig tart”. Értjük, ugye? A középponttól távolodva a Föld tengelyferdesége hol ilyen, hol olyan, azaz a Föld tengelye girbegurba. Ez a girbeség-gurbaság pedig állandóan változik a ciklusoknak megfelelően: a tengely egyes szakaszai éppen ferdülnek, mások merőlegesednek. Hát, ez a kép elég izgalmas, de azért roppant hülyén néz ki…
Az, hogy a szerzőknek a legcsekélyebb sejtelmük sincs arról, hogy miről is beszélnek voltaképpen, a 81. oldalon vált nyilvánvalóvá, ahol elkezdték „megmagyarázni” az általuk használt fogalmakat. A Föld pályájának a tökéletes körétől eltérő, ellipszis jellegének mértékéről szólva egyebek közt az alábbiakat követték el:
„Az excentricitás módosulásai valójában csak nagyon kis mértékben befolyásolják a földre érkező napsugárzás mennyiségét (kb. 0,03%), az évszakok változására mégis nagy hatással vannak. Ha a Föld tökéletes kör alakú pályán keringene a Nap körül, a bolygó ugyanazon pontjára mindig ugyanannyi napsugárzás érne: ez azt jelenti, hogy nem lennének évszakok, vagyis mindig mindenhol ugyanaz az egy évszak uralkodna.” Szóval, ez nemcsak a középiskolai földrajz tananyagnak mond ellent tökéletesen, de az elemi logikának is. Talán fölösleges részleteznem, de a Föld minden pontja ugyanaznap van a legtávolabb a Naptól és ugyanaznap van a legközelebb is hozzá. Ha ez a kolosszális sületlenség igaz lenne, ugyanakkor lenne tél (illetve nyár stb.) az északi féltekén is, mint a délin — mi azonban a szerzőkkel ellentétben tudjuk, hogy ez nem igaz. Az évszakok oka a napsugarak beesési szögének váltakozása, annak meg a Föld tengelyének ferdesége — aminek persze semmi köze a pálya alakjához.
Ezt az ökörséget Mark Maslin, a University College of London földrajzprofesszora és Környezettudományi Intézetének igazgatója, vezető paleoklimatológus (őséghajlattanász) követte el. Tőle olvashatjuk azt a félelmetesen egyszerű koncepciót is, amely egyetlen „huszárvágással” magyarázza meg nekünk, mitől lehetett az, hogy a 2,5 millió – 1 millió évvel ezelőtti időszakban az eljegesedések ciklushossza kb. 41 ezer év volt (ilyen ciklusokban változik Milanković szerint a Föld tengelyének ferdesége — tehát nem a pálya excentricitása!), az utolsó egymillió évben viszont a ciklusok hossza kb. 100 ezer év volt. Kapaszkodjatok meg: Maslin szerint ez azért van, mert „bolygónk eddigre már viszonylag sokáig volt a jég uralma alatt”. Értitek, ugye? Ha a bolygó már elég hosszú ideje van a jég uralma alatt, akkor a 41 ezer éves ciklusú hatás százezer éves ciklusokat fog okozni. Máról holnapra, hipp-hopp!
Nem, ne higgyétek, hogy az egyéb részek jobbak, csak kevésbé értek hozzájuk. Az pl. kimondottan szemet szúrt, hogy John Hoffecker, a Kolorádói Egyetem tudományos munkatársa a két lábra állásról, a Homo nem (genus) kifejlődéséről írva egyedül az ún. „szavanna-hipotézisről” emlékezik meg úgy, mintha az alternatív elméletexót se érdemelnének (ha vannak egyáltalán). Ehhez ugyan a jégkorszak kezdetét az egyéb fejezetekben szereplő (és valós) 2,5 millió év helyett ezelőtt 8 millió évre kell datálnia (96. old.), de hát ez igazán nem lehet akadály!
Csányi Vilmos (1988-ban!) az alábbiakban foglalta össze, hogy mik azok a tulajdonságaink, amiket a „szavanna-hipotézis” nem vagy csak rendkívül erőltetetten képes magyarázni. Az ember:
* erősen izzad;
* sós könnyeket sír,
* populációja mintegy 7%-ának bőrlebeny nő az ujjai közt;
* szőrzetének jelentős részét elvesztette (a szavannán az összes emlős szőrös)
* orra kiemelkedik, orrlyukai lefelé néznek;
* levegővételét képes szabályozni (ezt nem tudja egyetlen más főemlős se);
* magzatának kb. 3 hónapig merülési reflexe van;
* bőre alatt hőszigetelő zsírpárnát visel;
* vokálisan kommunikál;
* nem magát (egymást) nyalogatva tisztálkodik, hanem mosakszik;
* ősi telepeinek elsöprő többségét vízpartokon találjuk (a csimpánz pl. veszekedetten irtózik a nyílt vízfelülettől)
Végezetül: teljesen kényszeredett annak indoklása, miért is kellett volna őseinknek otthagyniuk az őserdőt — legközelebbi rokonaink, a csimpánzok és a bonobók máig ott élnek, lehetőségeikhez képest vígan.
Az ún. „vízimajom-elméletről” pl. itt:
olvashattok. Se erről, se egyetlen más elképzelésről a szerzők még egy árva utalás erejéig se emlékeznek meg: mintha a „szavanna-hipotézis” bizonyított elmélet lenne.
Úgy hiszem, ennyi most elég lesz (van még, de már kidühöngtem magam).
Általában szívesebben olvasok jó könyveket, mint rosszakat (ez alól némely költőket tekintsünk kivételnek).
Nos, ez a könyv 6800 Ft-ba (hatezernyolcszáz forintba!) kerül. Melegen ajánlom: bele se kezdjetek!
