A New York Times augusztus kilencedikei számában jelent meg egy cikk Nicholas Christakis és James Fowler eredményeinek kritikájáról. Christakis világhírű szociológus, a Harvard professzora (orvosként és szociológusként egyaránt), az Amerikai Tudományos Akadémia tagja, 2009-ben a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta a Time magazin. Hírnevét elsősorban a szociális hálózatok kutatásának köszönheti. Kapcsolatok hálójában című könyve világsiker lett, tavaly jelent meg magyarul.
Christakis és Fowler tézise szerint a szociális hálózatokban járványszerűen terjednek bizonyos tulajdonságok, érzések és viselkedési formák, mint például a kövérség, a dohányzásról leszokás, a boldogság vagy az egyedüllét. Az, aki barátjának a barátjának a barátja meghízik, jó eséllyel maga is felszed pár kilót. A kutatásuk eredményeit olyan high-impact-factor újságokban publikálták, mint a New England Journal of Medicine vagy Proceedings of the National Academy of Sciences.
Christakis kutatásairól rengeteget írtak (pl. a New York Times-ban Gina Kolata, az idézett cikk szerzője), népszerűsítő előadást tartott a super-cool TED konferencián, cikkeit óriási számban idézték.
Amit itt eddig leírtam, nagyon hasonlít egy másik hálózattudós-celebrity, Barabási Albert László karrierjéhez. Ő nem Connected, hanem Linked címmel írt könyvet, de szintén egy jól kommunikálható, a széles közönség számára is érthető gondolat köré építette fel tudományos marketingjét, amely mögött ugyancsak high-impact factor publikációk álltak és tízezres nagyságrendű citáció. Stay tuned, Barabásiról még esik szó a posztban.
Először az arxiv.org nevű internetes portálon (ez egy preprintszerver, ahová igen sok matematikus és fizikus rakja fel a cikkeit megjelenés előtt) és a blogoszférában lehetett olvasni arról, hogy valami nem stimmel Christakis és Fowler eredményeivel.
A legkeményebb kritika Russell Lyonstól, az indianai egyetem kiváló matematikusától érkezett, akit a New York Times is idéz. Vele nemrég összefutottam egy konferencián, és elmesélte nekem, milyen nehéz volt publikálnia vitacikkét. Itt nem arról van szó, hogy Christakis és Fowler szándékosan meghamisította volna a kutatási eredményeit, sőt, még arról sem, hogy elvileg nem lehet igazuk néhány esetben, hanem arról, hogy az érveik egyáltalán nem támasztják alá az állításaikat. Ez pedig nem olyan nagyon érdekes.
A probléma a Christakis-féle kutatással az, hogy ki kell zárni bizonyos hatásokat. Úgy mint a homofíliát (hasonló hasonlónak a barátja), illetve a közös környezeti hatásokat. Egész pontosan azt kell bizonyítaniuk, hogy ezeken a hatásokon felül szignifikáns mértékben jelentkezik a szociális hálózatokon a járványszerű terjedés. Lyons megmutatta, hogy Christakisék valójában nem zárták ki a homofíliát és a shared environment hatást, mint okot. Hasonló eredményre jutott Shalizi és Thomas is.
Először a Slate írt a kritikákról, majd a Boston Globe. És most már a New York Times is. Ezt a fogkrémet már nem lehet visszanyomni a tubusba.
Többen azzal próbálták védeni Christakisékat, hogy a megfigyelésük akkor is értékelhető, ha esetleg matematikailag nincs alátámasztva. Igen ám, de ha ezt valóban csak observational science-nek publikálták volna, akkor talán nem a New England Journal of Medicine-ben jelenik meg, és talán nem kapnak millió dollárnyi grantot.
Christakisék problémája a modern tudomány problémája. A közvélemény eredményeket akar, gyakorlatban is használható és világosan interpretálható eredményeket, vagy... legalábbis a gyakorlati használhatóság határozott ígéretét és a világos interpretálhatóság érzetét.
Barabási Albert László nemrég egy egymilliárd eurós grantról szólva arról beszélt, hogy ha kutatásaik sikerrel járnak, akkor nem lesznek többé válságok. Ez egy bátor és határozott ígéret. Barabási ráadásul világosan szokta interpretálni kutatásai fő eredményeit:
"For decades, we tacitly assumed that the components of such complex systems as the cell, the society, or the Internet are randomly wired together. " (Science, 24 July 2009, Special Issue első mondata)
Aki tudja, mi az, hogy véletlen gráf, az sírva röhög ezen a mondaton, de az emberek nem tudják, még a Science tipikus olvasója sem. Viszont ez egy világos interpretáció: eddig rosszul hitték, de most már jól hiszik: az Internet nem olyan, hanem ilyen, meg a sejt, meg a társadalom. Ez az, amit a közvélemény szeret hallani. Amit Christakis és Fowler ír, azt kicsit még jobban szeretik hallani. Barabási és Christakis kiváló kommunikátor. Itt nincs semmiféle irónia, ezt komolyan gondolom. Azt sem gondolom, hogy kóklerek lennének. Csak azt állítom, hogy sokkal jobb kommunikátorok, mint kutatók.
Ez a Nagy Kommunikátorok korszaka. A politikában, a művészetben, és igen, a tudományban is. A Nagy Kommunikátoroknak igenis lehet pozitív szerepe, a posztban említett Christakisnak és Barabási Albert Lászlónak szerintem nagyon pozitív szerepeik is vannak.
Sajnos, néha nem könnyű elkülöníteni a kommunikátor szerep pozitív voltát a tudományos alkotó szerep pozitív voltától. Nem is biztos, hogy akarjuk. Nem tudom, mi lesz a NYT cikk következménye, talán az, hogy pár buborék kipukkad, és majd nő helyette újabb, a tegnapi hype-ot felváltja a holnapi hype. Hype-ok nélkül, azt hiszem, már nem tudunk élni.
Ez egy hosszú poszt, nagyon kevesen fogják elolvasni. Ha rövid lenne, és leírnám, hogy Christakis és Barabási csaló, akkor sokkal többen olvasnák el. Csak nem gondolom így, és éppen ezért nem írom le. Ebben a blogban megengedhetem magamnak. A nemzetközi tudományos életben viszont egyre kevesebbek engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek egy kicsit határozottabbak és világosabban interpretálhatóbbak a kelleténél.
