A Vincent-blog elköltözött

Ez nektek vicces?

nem felejtünk.jpg

 

 


 

Jobban teljesít...


Orbán Pinocchio thumb.jpg

FRISSÍTVE!

Itt az újabb történelmi csúcs

A központi költségvetés bruttó adóssága: 2010. május: 19.933,4 Mrd Ft; 2011. május: 21.116,5 Mrd Ft; 2012. május: 21.180,9 Mrd Ft; 2013. május: 21.765,4 Mrd Ft; 2014. október 24.736 Mrd Ft;2015. június 6. 24 847 Mrd F

 

Szűjjé má'!
tumblr_nzd85jlxqr1qd6fjmo1_1280.jpg

 



 

Te már bekövetted?

 

Vincent tumblr Falus.JPG

 


 

Vincenzúra

Troll Vincent.jpg

Figyelem! A Vincent szerzői — főszabályként — maguk moderálják a posztjaikra érkező hozzászólásokat. Panaszaitokkal vagy a mellékhatásokkal a poszt írójához forduljatok!

Köszönettel: Vincent Anomália

Címkék

abszurd (39) áder (5) adózás (11) alkotmány (45) alkotmánybíróság (10) államosítás (7) arcképcsarnok (14) ascher café (24) a létezés magyar minősége (6) bajnai (16) bank (7) bayer (23) bayerzsolt (14) békemenet (7) bkv (7) bloglossza (14) borzalmasvers (156) cigány (7) civilek (5) civil társadalom (8) demokrácia (24) deutsch tamás (6) devizahitelek (9) dogfüggő (10) egyház (10) ellenzék (7) erkölcs (17) érték (19) Érvsebész (11) eu (13) eu elnökség (8) felsőoktatás (15) fidesz (76) fideszdemokrácia (7) film (12) filozófia (13) foci (12) focijós (19) focikvíz (54) focitörténelem (94) fritztamás (6) gasztrowhat (9) gavallérjános (10) gazdaság (8) gengszterkrónikák (14) gyurcsány (27) hangfal (98) heti válasz (19) hétköznapi történetek (32) hétvége (44) hoax (5) hülyék nyelve (16) hülyeország (165) idézet (768) igazságszolgáltatás (6) imf (26) indulatposzt (11) interjú (7) járai (12) jobbik (17) jogállamiság (33) kampány (12) kampányszemle (9) katasztrófa (5) katonalászló (21) kdnp (9) kétharmad (16) költségvetés (21) könyvszemle (9) konzervatív (18) kormányváltás (22) kormányzás (42) kósa (8) kövér (11) kultúra (21) kumin (14) lánczi (5) lázár jános (12) levelező tagozat (12) lmp (8) longtail (10) magánnyugdíj (25) mandiner (15) március 15 (8) matematika (9) matolcsy (44) mdf (5) média (48) melegek (8) mesterházy (7) mnb (5) mosonyigyörgy (7) mszp (32) mta (5) napitahó (7) navracsics (14) nedudgi (15) nekrológ (11) nemigazország (5) nemzeti együttműködés (5) ner (11) nyugdíj (5) oktatás (12) önkormányzatok (6) orbán (46) orbanisztán (15) orbánizmus (101) orbánviktor (65) országgyűlés (6) pártállam (23) politika (14) polt (5) program (9) retró (22) retro (115) rettegünk vincent (14) rogán (9) sajtó (22) sajtószemle (6) schmitt (38) selmeczi (8) semjén (6) simicska (7) sólyom (7) spoof (19) stumpf (5) szász (6) századvég (7) szdsz (9) szijjártó (16) színház (35) szlovákia (5) szszp (5) tarlós (12) társadalom (50) törökgábor modul (8) történelem (5) tudjukkik (22) tudomány (17) tüntetés (17) ügyészség (9) választás (37) vb2010 (19) vendégposzt (68) videó (11) vincent (10) Vincent szülinap (6) voks10 (7) vörösiszap (16) zene (23) Címkefelhő

Államosítás

2010.10.12. 22:21 | Pásztörperc | 16 komment

Címkék: államosítás szatíra nemzeti együttműködés

(Kiski újabb művét olvashatjátok. Közvetítő szerepem ezennel mexűnik; az ezután következőket már magától is föl tudja majd pakolni. Jó szórakozást!)

 

Ma arra ébredtem, hogy egy svájcisapkás emberke áll az ágyam mellett, és böködi a mellemet a kezében lévő papírtekerccsel.

— Keljen már fel, lusta nemzetvész, mielőtt magára gyújtom a takarót!
— Mi van? Ki maga? — kérdeztem álomkábán.
— A Sok/2010/BaMe számú törvény alapján magát ma 0:00 perckor államosítottuk. Keljen fel, és adja át magát leltár szerint!
— Ez egy baromság — vettem le az üzenetet azonnal. — Húzzon a picsába, vagy leverem, mint vak a poharat!
— Nem úgy van az! Az állami tulajdon viselkedéséről szóló Sok+1/2010/KuAny törvény értelmében az állami tulajdonba vett személyek nem jogosultak a kijelölt tulajdonkezelő bántalmazására. Nem hiszem én, hogy maga törvényt akarna sérteni.

Igaza volt. Hajnali nyolc órakor mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy törvényt sértsek.
— Na de az Alkotmány szerint kizárólag azonnali, feltétlen és teljes kártérítés ellenében szabad kisajátítani!
— Részigazság — somolygott a kisember — ez nem kisajátítás, hanem államosítás. De a Szövetség nem bújik értelmezési nüanszok mögé! — húzta ki magát büszkén. — Mondja, mennyire taksálja az azonnali, feltétlen és teljes kártérítést?
— Nincs magának annyija.
— Maga nem bízik a Szövetségben. Mondja csak!
— Másfél milliárd forint — löktem neki oda a számot. A szeme se rebbent, elővett egy csekktömböt, kiállította másfél milliárdra, és a kezembe nyomta. Aztán elővett egy átvételi elismervényt, hogy írjam alá. Aláírtam. Ebben a pillanatban kivette a kezemből a csekket, és megette.
— Hé, mi a fenét csinál? Az az én pénzem volt!
— Igaz. De mivel magát állami tulajdonba vettük, minden tulajdona természetszerűleg az államra szállt. Mi nagyon ügyelünk, hogy minden törvényesen menjen!
— Hmm. Szidni szidhatom magát? Káromkodhatok?
— Azt lehet, sajnos — mélázott el — egyelőre. De hosszú még a nap, és a Szövetség naponta akárhány törvényt képes hozni. Elképesztően hatékonyak vagyunk.
— Na, akkor húzzon el a kurva anyjába maga tetűfaszú gennygóc, amíg jótállok magamért!
— Jegyeztem, kérem, jegyeztem. És megjegyezném, hogy a birtokomban lévő dokumentumok szerint Ön jelenleg 56 éves, a jótállása még 14 évig érvényes, és a jótállási kötelezettség a feleségét terheli.
— Na, ez nekem így nem megy. Iszom egy kávét, aztán folytathatjuk. Maga addig kint a folyosón dekkoljon, mert állatira nem hiányzik nekem, hogy ellopjon mindenfélét, amíg a vécén ülök — tuszkoltam ki a tulajdonkezelőmet az ajtón, amit rögtön kulcsra is zártam, benne hagytam a kulcsot, és a kilincs alá löktem az előszobai kishűtőt. Gyorsan összekaptam magam, és sorban kinéztem az ablakokon. Mindenünnen ajtócsapkodás, kiabálás hallatszott. Az utcán meg sorban álltak a kék autóbuszok, amikbe vonakodó családapákat tereltek svájcisapkás emberek. — Ennek fele se tréfa — gondoltam, és szaladtam kinyitni az ajtót. A kis emberke éppen telefonált.

Intettem neki, hogy jöjjön be.
— Jól van, úgy látom, észhez tért, Kovács szövetségtárs — mondta, és letette.
— Hát úgy valahogy — mondtam, aztán megfogtam a grabancánál, berántottam az előszobába, és a sarokba vágtam. — Na, kisköcsög! Lássuk!!

Két perc alatt kiforgattam a zsebeit, leragasztottam a száját, levettem a felöltőjét. Fejembe nyomtam a svájcisapkáját, kezembe vettem az iratrendezőjét, és a nyakánál fogva levonszoltam az utcára, el a buszig. Rúgkapált, de szerencsére ott már nem egyedül voltam, számíthattam a szövetségtársak segítségére is, ami ugyan nem volt több, mint hogy egyikük-másikuk odacsapott a pöttömke fickóra a mappájával vagy éppen csak arcul köpte, de ennyi is elég volt. Mire a buszhoz értünk, megjuhászodott eléggé, én meg átadtam a sofőrnek: Kiski Kolos, állami tulajdonba véve, személyi száma: 15410286022, ellenállást tanúsított.
A sofőr akkurátusan bejegyezte egy kockás füzetbe, és intett, hogy feltehetem.

Miután megszabadultam tőle, visszamentem a lakásba, és felébresztettem az asszonyt. Összepakoltuk, amit lehetett, főképpen mindazt, ami zsebbe fér és értékesíthető. Rabláncra fűztem nőmet, és nekiindultunk a világnak. Észak felé mentünk, hátha sikerül átjutnunk Szlovákiába. Útközben nem szenvedtünk hiányt semmiben: bármire szükségünk volt, elég volt bekopognunk valahová. Ahogy az emberek meglátták a svájcisapkámat és az iratrendezőt, már takarodtak is kifelé a lakásból. Igyekeztem úgy időzíteni, hogy lehetőleg vacsoraidőben kopogtassunk. Így az asszony is hálás volt: nem kellett minden nap azon törnie a fejét, mit főzzön, és mégis változatosan étkezhettünk. Sajnos, csak lakótömbönként minden tizedik lakában lakott valaki. A tévéből megtudtuk, hogy a Haza Megmentése Itt És Most Program minden munkáskézre igényt tart, és az államosított polgárok önkéntes munkát végeznek országszerte. Mellesleg tájékozódhattunk az EU galádságairól, a Nemzeti Összefogás sikereiről, szóval minden érdekesről, ami a világban történt. Arra kellett vigyázni, hogy a vacsora után mindig eleve üresen álló lakásba menjünk át, mert hajnali hét és nyolc között a szövetségtársak átfésülték az épületeket gazdátlan vagy engedetlen tulajdonok után kutatva. Azokat a lakásokat, ahonnan már államosították a lakókat, természetesen nem nézték át. A Nemzeti Szövetség Rendszerében elképzelhetetlen dolog lett volna, hogy bárki is ilyen rútul visszaéljen a Jó Szövetsége által biztosított szabadságokkal.

Húsz nap alatt értünk a Dunához. Épp idejében, mert az asszony nyaka már kezdett kimarjulni a nyakörvtől, és a szája is kisebesedett a leukoplaszttól. A parthoz közeledve láttuk, hogy hatalmas a sürgés-forgás. Emberek tízezrei vonultak sorban, talicskával — a gátat magasították. Ja, persze. Útközben megtudtuk azt is, hogy az EU határozott hangú jegyzékben tiltakozott a negyven feletti férfiak és a harminc alatti nők államosítása miatt, ezért a Haza megelőző jelleggel védműveket kezdett építeni körkörösen. Nagyon eltökélten vonszoltam pórázán a gátig az asszonyt. A talicskások próbáltak belerúgni, és nagyon nekikeseredve szidták, hogy szabotálja a közös erőfeszítéseinket. Amikor egy-egy svájcisapkás tulajdonkezelő közelébe értünk, magam is pirongattam is hangos szóval, milyen felelőtlenség és mihasznaság ellenállni, amikor mindenkire szükség van a vészben. De megálljon csak, majd a szövetségi irodában rendet tesznek a fejében!

A gáton kifejezetten jó volt a hangulat. Az egyik talicskás éppen azt mesélte, hogy az ő sátrukban tegnap kenyér is volt a leveshez, a másik meg azzal tromfolt rá, hogy náluk két személyre egy citrompótlót kaptak a teához. Mi gyorsabban haladtunk, ezért nem tudhattam meg, melyikük győzött a „kinek van jobb sora” versenyben, de magamban azért díjaztam, hogy magyar néplélek milyen előnyére változott már ez alatt a rövid idő alatt is. Hol van már a siránkozás, hogy itt fáj, ott rossz, így nem mennek a dolgok, úgy packáznak velük a többiek?

Pár kilométerrel odébb az egyik talicskás éppen egy svájcisapkás szövetségtárssal beszélgetett egy másik talicskásra mutogatva. Valami foszlányokból annyit hallottam, hogy az a hazaellensége szidta a kelkáposzta minőségét, pedig az igenis éppen annyira volt rohadt, amennyire kellett, hogy a gyengébb jelleműek ne essenek a falánkság vétkébe. Megnyugodtam, hogy mégse sikerült kiölni a magyarból az emberi alapértékeket, és keresni kezdtem a hidat, aminek rég fel kellett volna tűnnie. De nem tűnt. Már kezdtem azt hinni, hogy rossz irányba indultunk, de akkor megláttam a csupasz pilléreket. Így aztán maradt az úszás…

Erősen vizslattam a túlpartot, ahol a sebtében kiépített kilátókra autóbusszal hordták az érdeklődőket. Ők egy darabig bámészkodtak, majd unottan visszamentek a buszukhoz olyanforma tartással, hogy ezért kár volt ennyit utazni.

A gát tetején, amikor láttam, hogy egyetlen szövetségtárs se látja, levettem a nyakörvet az asszonyról, a szájáról letéptem a leukoplasztot, és nekiiramodtunk a víznek. Belevetettük magunkat a habokba, és úszni kezdtük a túlpart felé. Vártuk, hogy lövések dördüljenek vagy nekünk támadjon a határőrség rocsója, de semmi se történt. A folyam közepe táján pihenésül hanyatt fordultam, és visszanéztem a partra. Semmi. Senkit nem érdekeltünk. Az emberek tolták a talicskát, a svájcisapkások kétszáz méterenként álltak kezükben a mappájukkal, és könyvelték a teljesítményt. A Nemzet roppant hatékonyan működött együtt.
 

süti beállítások módosítása